Mi a haza? Van-e olyanunk a huszonegyedik században? Ha igen, el lehet-e veszteni? Ha kiszakadunk belőle, tudunk-e újat építeni? – könyvajánló Tompa Andrea Haza című regényéről.

Ne kerteljünk, a Haza című regény nem gombóc, de hegyomlás a torkunkban. Tompa Andrea okos, veretes, marcangolón mélyreható, mindig döngve súlyos mondatai ezúttal a haza kérdéséről tartanak világkonferenciát. Tágas, sokemeletes, csupa üveg, hatalmas lépcsőzéseket ígérő konferenciaközpontban.

A cselekmény váza nagyjából egy érettségi találkozó, legalábbis valószínűleg érettségi, a regény ugyanis végig annyira talányos, amennyire csak lehet. Azt is csak valószínűsíteni lehet, hogy nő a főszereplő, mindössze két utalás erősíti meg a feltevést, azok is halkan, elmosódottan, elrejtve a szövegben. A főszereplő körülbelül semmit nem tesz, amiből a neme biztosan kiderülne, neve nincs, ahogy nincs a partnerének – a Másik – és a közös gyermeküknek – a Fiú – sem. Nevük csak a mellékszereplőknek van, a hajdani osztálytársaknak.

Közülük történetesen elég sokan idegenbe szakadtak, ahol általában sokra vitték. Épp a központi szereplőnek az országváltás nem jár együtt új nyelvvel, jóllehet az írás mellett nyelvspecialista is, aki egyetemista korában a világ leghíresebb kétnyelvű íróját, Nabokovot kutatja. („…mintha az emigráns írók, Nabokovot is beleértve, valami nyelvi botanikus kertet hoztak volna létre, ahova minden növényt át kell menteniük az óhazából.” (Az orosz emigráció irodalma)) Más, például a ma már híres asztrofizikus, a Yale-en tanító Ágó éppen az idegen nyelvbe befészkelve érzi magát biztonságban. „– A honvágy, homesick, ahogy ti mondjátok, ti angolok, ti amerikaiak. Jó szó, irigylem – mondja hanyatt fekve. – Oh, yeah – sóhajtja mosolyogva Ágó –, de az én gyökereim ott már mélyek és megtartanak, bármi történne.” (Hát lehetek én bármi más?)

A főhősnek láthatóan olyan érzés visszalépni a közös múltba, bejárni a régi helyeket, mintha a fogát húznák. Nem villanyozza fel, hogy lépten-nyomon ismerős, de idegenné vált zugokba ütközik. A regény kezdetén felidézi, micsoda izgalommal töltötte el húsz év előtt, ha utazhatott egyáltalán, ám ezt a pezsgést mára átható lételméleti flegmaság váltotta fel. A kanyargó történetvezetés erdei ösvényen elpotyogtatott morzsákban adagolja azokat a részleteket, amelyekből összeáll a haza dinamikus problémaköre.

A regény vége felé megtudjuk például, hogy a főszereplő rábeszélte az akkor hatvanhét éves édesanyját, hogy váltson hazát, és erre néhány évvel később már bűntudattal tekint, mert úgy érzi, megfosztotta az édesanyját az élettől.

Sejtelmes plátói kapcsolatban áll egy haldokló festővel, aki utolsó kiállításához kéri a segítségét, a kiállítás címe – PM – legalább négyféleképpen olvasható (AM/PM, Post mortem, Post meridiem, Perennial Mourning), ezáltal négyszeresen kapaszkodik meg a nyelvi kérdéskör dzsungelében. Idegenben, kettejükhöz képest egy harmadik országban alakít ki titkos saját nyelvet a Másikkal. Itt szilárdul meg a kapcsolatuk, (talán) itt döntik el, hogy összekötik az életüket, ezáltal a város neve, Benidorm is többrétegűvé válik.

Idő, hely és nyelv keveredik az iskolás múltban, a múlt jelenbe ékelődésében. Amikor a főhős váratlanul találkozik egykori tanítónőjével – a tanítónő lánya gyöngéden kierőszakolja, hogy látogassa meg őket –, megemlít egy esetet, amikor a tanítónő megütötte: „Teljesen mindegy már az a pofon, ahogy az is, hogy honnan jött. A sebek nem személyesek, nem nevük van, hanem helyük.” (Tanítónő)

Test, idő és nyelv kapcsolódása, de a Haza szerint a haza minden dolog közül leginkább a nyelv: ez a hazánk. A nyelv teremt utat tér és idő között, a nyelv határozza meg testi valóságunk érzékelését. Ezt a monumentális gondolatot járja-ússza-repüli be a szerző négyszáznyolcvan oldalon.

„…valahogy a testet vissza kellene szerezni, hogy érzékelhető legyen, hogy érezze benne az időt. De a test kihullott az időzónák között, kocsonyásan fáradt és tompult, nem küld jelzéseket.” (Jamaica, NY) A nyelv az időnk és a lakhelyünk, minden más ettől függ és ebből fakad. „Az északi város számára nem térbeli valóság, aminek szélességi fokai vannak, hanem fogalom, könyvek és vágyak testetlen helyszíne.” (Finn-öböl, hidronímek) Illetve szintén ebben a fejezetben: „…aki elmegy, magával viszi a helyet, legalább a nyelvben.”

Tehát az idő dimenziói, a nyelvek, a belakott országok, ezek átfedései és kombinációi együtt adják a haza, ennek a nagyon is tizenkilencedik századi fogalomnak korszerűsített változatát. „Mennyivel boldogítóbb franciául, angolul, akár oroszul is kijelenteni valakinek magáról, hogy vége van, mint az anyanyelvén. […] Anyanyelven nemcsak sértő, de talán végzetes volna megneveznünk önmagunkat. De van‑e más nyelve az igazmondásnak?” (Elindulás)

A regény fókusza szélsőségesen introvertált. A Hazában minden mélyreható, mindennek borzasztó súlya van. Hétköznapiság nincs, csak hétköznapi dráma, lásd például a szerző újságírópalánta-kori kalandját élete első szerkesztőségében mint analóg helyzetet Joszif Brodszkij kommunista boszorkányüldöztetésével. Itt szinte senki szinte semminek nem örül, akkor sem, amikor kellene és lehetne. A főhős például egy ponton egy kiszáradt kútba ereszkedik, hogy kiemeljen egy csapdába esett kölyökrókát.

A leírás olyan magasfeszültségben tartja az olvasót, hogy megképződik a horror a szemünk előtt. A hangvétel egy ártatlan kis lény a retinánkból soha ki nem öblíthető haláltusáját vetíti előre, miközben a szabadságát visszakapott róka már rég vígan túl jár hetedhét bokron.

Egy életet megmenteni kegyelem, bárhonnan is nézem, de a jelenet tónusa kifejezetten dermesztő. Pedig a boldogságról szól. Ez az extrém befelé fordulás a kulcs a Haza olvasásához. Az osztálytalálkozó, amelyhez nagyon kacskaringósan, időhurkokon és nyelvi zátonyok tucatjain át érkezünk meg, végül kétes siker. A körülmények irreálisan nagyszerűek, a megjelentek egy terülj asztalkám panziót foglalhatnak el (ingyen?) egy teljes hétvégére (valószínűleg Magyarországon), és bár dicséretes érdeklődést tanúsítanak egymás elmúlt harminc éve iránt, az eredetileg erősen húzódozó főhősnek végül mindenki idegen, és lehet sejteni, hogy a többiek is így vannak ezzel. Nem örülnek egymásnak.

Az utolsó fejezetben a Fiú üzenetben kérdezi a főszereplőtől: „– Túlélted? – Nem – válaszolja némi gondolkodás után. – És már nem is akarom – mondja a telefonba […]” – majd egy szuszra végigpergeti a színes, eseménydús három napot a kamasznak hagyott üzenetben. A regény keresztül-kasul bejárja a világot, lényege mégis a főhős belső utazása. Aki mindig belül hordja a hazát, végül úgyis minden mozdulattal csak megérkezni tud.