Ha a Mély levegő krimi lenne, már az első oldalon tudnánk, ki a gyilkos. Nem a talány megfejtése az érdekes, hanem a kibontakozó folyamat. Mint egy keleti bölcsességben: nem a cél fontos, hanem az odáig vezető út.

A Mély levegő természetesen nem detektívtörténet, hanem olyan szabadulástörténet, amely – fellélegezhetünk, nagy levegő, mély levegő – sikeres meneküléssel kezdődik. Eleve innen értesülünk a tarthatatlan helyzetről. A nyitókép a főszereplő fiatal anyuka két gyerekkel, és az őt segítő édesapa. Az Andrássy úton araszolnak kocsival valamikor karácsony előtt. Budapest köztudottan egész decemberben be van dugulva. Ez éppenséggel szimbóluma is lehetne a narrátor, Vera krízisének: patthelyzet, zsákutca, mély levegő és új irány, vagy nincs tovább. A házassága előbb csak az ízeit vesztette el, a férje sok szempontból úgy hűlt ki irányában, ahogy az millió és millió férjjel megtörtént már, majd bántalmazásig fajult. Vera elment a falig, innen csak előre menekülhet. Életmentő megoldás a szüleire támaszkodni, de szükségképpen átmeneti, és egészen a regény legvégéig remeg a sorok között az ebből fakadó bizonytalanság sok-sok szála.
Vera élettere beszűkül, bizonyos értelemben újra a szülei kislányává válik, az ő lakásukban nincs külön szobája. Továbbá képzőművész, aki évek óta nem talál helyet az életében az alkotásnak, csak kifogást, de azt tucatszám. Mire a tönkrement házassága a fejére omlik, mint egy romos ház, az alkotásvágy egyenesen luxusnak tűnik. Vérbeli münchauseni dilemma: nincs idő a megoldásra, pedig épp a megoldás teremtené meg a megoldáshoz szükséges időt.
A főhős ezek után úgy segít magán, ahogy tud, két félkapcsolattal, és egy félfüggőséggel, miközben egyetlen percre sem tud megszabadulni Péter, a leendő volt férj élőhalott jelenlététől, hatalmasan tornyosuló árnyékától. Vera szépen, igazságosan elosztja az érzelmi pótcselekvést Iván és Márk között. Előbbit idealizálja, utóbbit banalizálja. Ivánra gondolva kicsit sírdogál, hogy három gyerek és egy szerető után az mégiscsak a feleségét választja, míg a második esetében buzgón bólogatva – és szorgalmasan önámítva – veszi tudomásul, hogy valódi kötődés nem alakult ki, de hát az olyan fiúk, mint Márk, nem is erre valók. Vera nem néz szembe sem azzal, hogy Ivánt piedesztálra emeli, sem azzal, hogy Márkkal lassan enyhén függő viszonyba bonyolódik. Annál is inkább, mert utóbbi az a szerető, aki bemutatja Verának a kokaint. Eleinte könnyedén kívánja a csíkokat, majd egyre lelkesebben, egyre baljósabb mohósággal.

Egyértelműen a vágyott szabadság mankói ezek, és az is teljesen emberi dolog, hogy valaki az élete legélesebb krízisében nem számíthat egészséges önkorlátozásra. A regény legerősebb motívuma az életmentő levegővétel: Vera lába alól kicsúszott a talaj, hát marad egy másfajta biztonság, az önkéntelen ki- és belégzést tetéző tudatos, megformált buborék, a túlélés aritmikus lökésdózisa. Ha úszás közben, hát úgy, ha átvitt értelemben, akkor a küzdőtéren. „Próbálok nagy levegőt venni, nem sikerül. A mellkasomon ül valaki. Inkább két kézzel tenyerel.” […] „Látod, Endre, megkóstoltam. Látom, és nem is sóztad utána. Mert nem sótlan. A leves sem volt az. Nekem sótlan volt. Miért nem tudok nagy levegőt venni?” […] „Anyám és apám érdeklődve néznek. Nem emlékszem, mikor jöttem be a konyhából, de biztos bejöttem, mert itt ülök az asztalnál. Azon gondolkozom, mi lesz, ha soha többet nem tudok nagy levegőt venni.” […] „Kiver a víz, a szívem erősen zakatol. Abba kéne hagyni a kiabálást, mit gondolnak a gyerekek, beszívom a levegőt, mindig be, a tüdőm telítődik, be, be, be, nincs kifelé, nem tudom kifújni. Ki kell fújnom.” – És így tovább. A leghétköznapibb helyzetben épp úgy, mint a szélsőséges szituációkban.
A kínlódás, a cseppfolyósodott rend és darabokra tört egyéniség feltűnő kontrasztban áll a regény hangnemével. Szikár, minimalista próza ez, nem takargatja a felszín egyenetlenségét. Jót, rosszat, elkeserítőt, reménytelit nagyjából ugyanabban a szenvtelen tónusban tár fel. A Mély levegőben nemcsak az emlékek cikáznak a múlt tetszőlegesen kijelölt pillanatai között és keverednek el a jelen hétköznapi momentumaival, nemcsak a párbeszédek folynak bele az elbeszélésbe. Létezik ez a különös összemosás, bizarr egyenlősdi abban is, hogy a borzalmakat épp olyan imperszonális, kíméletlen és nagyon őszinte hangon tálalja, mint a szépséget. Emiatt az olvasó szinte rákényszerül a mély empátiára. Pedig végső soron csak egy válás a téma, ugyan mi lehetne Magyarországon ennél kevésbé egzotikus esemény?

„Néha elképzelem, hogy páros lábbal ráugrok a gyomrára, verem a fejét a betonba. Ilyenkor megkérdezem magamtól, mégis kire haragszol? Kit rugdosol a földön eszméletlenre? Megnézem jobban, azt látom, saját magamat.”

Első könyvestől kiemelten impresszív teljesítmény az a dramaturgia, ahogy lépésről lépésre, vagy, hogy a motívumon belül maradjunk, medencehosszról medencehosszra fedi fel a drámai fordulatot, a házasság végleges romlását, a párterápiában kivilágló visszásságokat, a bántalmazást, a válópert.

A figurák háromdimenziósak, emberiek. Vera nem kendőzi, hogy erősen tökéletlen, Péterben is maradt jócskán, ami vonzó lehet, Andi, a legjobb barátnő elhozhatná a legjobb mellékszereplőnek ítélt Oscart, egyedül Márk és Iván kicsit túl kiszámíthatók. Nem baj. A regény barátságosan fogyasztóbarát terjedelmű, mégis megkönnyebbülve csukjuk be a könyvet. Jó érzés eltávolodni ettől a depresszív szakításpornótól. Halász Ritától viszont nagyon várjuk a másodikat.