Elérhető a Youtube-on egy csodálatos felvétel. Címe Zebegényi beszélgetés. 1981-ben készült, a festő Szőnyi István hajdani műtermében, ahol Czigány György vezetésével beszélget Nemes Nagy Ágnes, Mándy Iván és Ottlik Géza. A felvételnek nemcsak az az erénye, hogy a megszokottól eltérő helyzetben találkozhatunk irodalmunk három állócsillagával – „De ezek már klasszikusok, angyalom!” – feddi meg például kedvesen Ottlikot Nemes Nagy, amikor Chagall kerül szóba –, de nagyon sok minden kiderül belőle a költőnő alkotói módszereiről is. Ő maga fogalmazza meg – két beszélgetőtársára is vonatkoztatva –, hogy az ő modernségükben milyen jelentős szerepe van a kihagyásnak.
De idézzünk itt, suta összefoglaló helyett, inkább szakembert! Lator László írta Nemes Nagy összegyűjtött verseinek – már a szerző halála utáni – megjelenésekor: „Megtapasztalhatjuk önmagával szemben is kíméletlen, már-már görcsös igényességét, munkamódszerét, az elemeknek az egészre tekintő megmunkálását – írja Lator annak kapcsán, hogy a gyűjteményes kötetben nem csupán a kész, „nagy” versek jelennek meg, hanem versroncsok, torzók is (amivel Lator szerint maga Nemes Nagy talán nem is értett volna egyet).
– Nyomon követhetjük a kihagyás folyamatát (ezt a verscsinálás talán legfontosabb fázisának tekintette), a tudatalatti, a féltudat homályából előgomolygó nyersanyag megrostálását, a felesleges, önmagában akár jónak is mondható anyag lefaragását.” Pontos, lényeglátó megfogalmazás.
Nemes Nagy Ágnes verseit olvasva szembetűnő ez a szikárság, ez a kérlelhetetlen precizitás.
Ez a „türelmetlen igényesség”, ahogy Keszi Imre, a Rákosi-korszak irodalomkritikájának megkerülhetetlen alakja jellemezte a költőnőt egy a Nemes Nagy Ágnest és körét, az Újhold folyóirat szerzőit kritizáló írásában.
De térjünk még röviden vissza a kezdetekre! Nemes Nagy Ágnes kitüntetéssel érettségizett a Baár-Madas Református Leánylíceumban, majd magyar-latin-művészettörténet szakon diplomázott a Pázmány Péter Tudományegyetemen. Egyetemistaként ismerkedett meg Szerb Antallal és Halász Gézával, a korszak két kiemelkedő gondolkodójával, ami nagy hatást gyakorolt rá. Első művei 1945-ben jelentek meg nyomtatásban, első verseskötetét 1946-ban adták ki.
Káprázatos, sokat ígérő pályakezdés, amely azonban hamar – ha teljesen derékba nem is tört –, de megakadt.
Nemes Nagy férjével, Lengyel Balázzsal 1946-ban folyóiratot alapított: az Újhold a Nyugat szellemi örököseként, utódjaként definiálta önmagát, ami azonban finoman szólva sem illeszkedett a kialakuló kommunista rendszer keretei közé. A folyóiratot 1948-ban betiltották, Nemes Nagy Ágnes pedig hosszú időre parkolópályára került. Tehetsége nem bontakozhatott ki, írásait korlátozottan közölték. Hogy így sem adta fel, hogy állhatatosan folytatta a munkát mellőzöttségében is, bámulatos fegyelmezettségről árulkodik.
„Fél életét úgy töltötte, mintha saját könnyen feledő félmúltjában élne. (…) Ő nem ezen a térképen tájékozódott, de persze nem gondolhatta, hogy nem lett volna szerencsés, akár a műre, tehetségre nézve, itt is előrébb jutni, a földi sikerekben – írta róla Ferencz Győző. – Meglepő, hogy milyen puritán körülmények között született meg életműve. Meglepő az is, hogy születése közben milyen kevés bátorítást kapott.
Alig írtak róla, s amit írtak, gyakran abban sem volt sok köszönet.
A politikai állapotokon túl bizony személyisége is közrejátszott ebben, a hajlíthatatlan jellem, amitől barátai is tartottak. Maradt hát neki a vers, a saját verse, azonkívül saját szenvedései, saját csüggedései, ezek voltak, jobb híján, szakmai mérőeszközei. (…) Verseit ennek megfelelően kemény kövekből faragta és pontosan illesztette össze. Az ilyen költészet sokat követel olvasójától.”
Sokat követel, kétségtelen. Nemes Nagy Ágnes költészete nem mindig adja magát könnyen – de megéri a fáradozást. Vegyük például A formátlan című verset:
A formátlan, a véghetetlen. Belepusztulok, míg mondatomat a végtelenből elrekesztem. Homokkal egy vödörnyi óceánt kerítek el a semmi ellen. Ez a viszonylagos öröklét ép ésszel elviselhetetlen. Vagy idézzünk a Délelőtt címűből: Én úgy igyekszem. Fölkelek. Én sűrű kávét készítek. Mert vannak még szokásaim, mint bárkinek. Széles díványra kuporodva könyveimet lapozgatom. Én figyelek. És jobbkezem balvállamon, balvállamon. Ott fent a dél vonul csapatban, itt bent a vatta-némaság, mint vékony ing, a gondolat úgy vérzik át, úgy vérzik át.
Mindkét vers 1960-ban született, egyfajta elszigeteltségben – amely azért fokozatosan enyhült. Nemes Nagy Ágnes költészete mellett műfordítással is foglalkozott, többek közt Corneille, Racine, Molière, Victor Hugo, Rainer Maria Rilke és Brecht magyarra ültetését köszönhetjük neki. Esszéit is – melyeket, mint egyszer fogalmazott, voltaképpen önmagának, a benne feltoluló gondolatok önkéntelen kifejezéseként írt, olykor a megjelenés reménye nélkül – számon tartották pályatársai, az irodalom iránt érdeklődők. A fáradhatatlan és mindig maximalizmusra törekvő alkotás, arányérzéke, műveltsége az 1970-es évekre irodalmunk megkerülhetetlen alakjává tette.
A Jelenkor Kiadó és a Libri könyvesboltok Nemes Nagy Ágnes születésének századik évfordulóján szeretné eljuttatni ezt a páratlan életművet középiskolás és a felsőoktatásban tanuló diákokhoz. A program keretében tízezer, Nemes Nagy Ágnes verseiből és prózai műveiből válogató ajándékkönyvet juttat el az ifjú olvasókhoz: most minden diákigazolvánnyal rendelkező általános- vagy középiskolás, főiskolás vagy egyetemista ajándékba kaphatja a Szilánkos fényjelek című kötetet.
Kiemelt kép forrása: Fortepan / Hunyady József