Real time történelem: két döbbenetes könyv a holokausztról.

Az auschwitzi haláltábor felszabadulásának 75. évfordulójára jelent meg szerte a világon – így Magyarországon is – Eddy de Wind holland orvos Auschwitz, végállomás című könyve, míg Ulrich Alexander Boschwitz Az utazó című munkája németül két éve, magyarul tavaly látott napvilágot. Két kötet, amelyek teljesen másképp mutatják be a zsidóüldözést, mint ahogy eddig megszoktuk. Megrázó kordokumentumok, melyek szerzői szépírói erényeiket is megcsillantják.

Kezdjük Az utazóval, amely mind magyarországi megjelenését, mind a történelmi kronológiát tekintve korábbi mű. Voltaképpen a holokauszt közvetlen előzményeit írja le, hihetetlen láttató erővel, amiben a szerző kimondottan jó tolla mellett szerepet játszik, hogy Az utazó gyakorlatilag valós időben, az eseményekkel szinte egyszerre, első kézből született.

Otto Silbermann története 1938. november 10-én, a Kristályéjszaka másnapján indul: a sikeres zsidó kereskedő üvöltözésre riad a lakásában. „Kinyitni, zsidó!” – hallja a folyosó irányából. Eleinte alig hiszi, hogy ami történik vele, az a valóság. A hátsó ajtón menekül el saját otthonából, hogy attól fogva panziókban, majd később vonatról vonatra szállva bujkáljon az őt – és zsidó honfitársait – egyre szisztematikusabban és dühödtebben üldöző nácik elől. Megpróbálkozik a szökéssel is, ám a belga határőrök visszazavarják Németországba. Talán épp ezen a ponton érzi az olvasó a legtisztábban azt a kiszolgáltatottságot, azt a reménytelenséget, amely majdhogynem egyik napról a másikra zsidók tíz- és százezreinek tapasztalata lett.

Ulrich Alexander Boschwitz huszonhárom éves volt, amikor 1938 novemberében megírta Az utazót.

Mint kortárs és szemtanú, nagyon pontosan és reálisan, tehát nem évekkel később rekonstruálva látja és láttatja az eseményeket,

azt, ahogy egy első világháborús veterán, egy addig a nagypolgárok átlagos életét élő ember lába alól pillanatok alatt kicsúszik a talaj.

Nemcsak Silbermann, de maga a szerző, Boschwitz élete is tragikus: a világháború kitörése már Angliában találja, ahol azonban internálják, később pedig Ausztráliába deportálják. Onnan 1942-ben indulhat haza, ám (angol) hajójukat megtorpedózza egy német tengeralattjáró. A férfi meghal, vele süllyed a tenger mélyére könyve átdolgozott, javított kézirata is.

Az utazó sokáig Németországban sem jelent meg, ám amikor 2018-ban végre kiadták, hatalmas siker lett. Nálunk tavaly hozta ki a Jelenkor Kiadó.

Aki átélhető, átérezhető történelemleírást keres, okvetlenül vegye a kezébe.

Ugyanez vonatkozik Eddy de Wind nemrég, az Athenaeumnál megjelent könyvére is. Az Auschwitz, végállomás ugyancsak az eseményeket közvetlen közelről átélő szemtanú írása – ettől olyan elemi erejű. Ráadásul Eddy de Wind Boscwitzhoz hasonlóan kiváló író, a szöveg végig gördülékeny és plasztikus.

A mű keletkezéstörténete is érdemes az olvasó figyelmére: Eddy de Wind volt a németek által megszállt Hollandiában az utolsó zsidó, aki még diplomát szerezhetett a leideni egyetemen.

Amikor édesanyját a legnagyobb holland gyűjtőtáborba, Westerborkba deportálták, önként jelentkezett orvosnak a lágerbe, remélve, hogy cserébe nem szállítják el az asszonyt Auschwitzba. Anyját végül mégis elvitték a haláltáborba, ahonnan nem is tért vissza. 1943-ban magát Eddy de Windet is elszállították a koncentrációs táborba feleségével, Friedellel (a könyvben: Frida) együtt – a nőt Westerborkban ismerte meg, össze is házasodtak. Míg a férfi Auschwitzban a 9-es, addig felesége a 10-es körletbe került.

Amikor Auschwitzhoz már közeledtek a szovjetek, a nácik elindították a halálmeneteket Németország felé. Eddy de Wind elrejtőzött, és csak néhány nap múlva tért vissza a táborba. Talált egy füzetet – korábban az SS emberei ilyenekben vezették a munkára még alkalmas, illetve a megsemmisítésre szánt foglyok névsorát –, és írni kezdett.

Könyvében eleinte egyes szám első személyben mesél, de néhány oldal után egyes szám harmadik személyre vált, történetét Hansként mondja tovább.

Nemrég a budapesti kötetbemutatón fia, Melcher de Wind elmondta: apja elárulta neki, hogy így tudta magától némiképp eltávolítani a történteket, és leírni mindazt, amit látott és átélt a lágerben töltött két és fél év alatt.

Az Auschwitz, végállomás nemcsak a borzalmakról beszámoló napló – több annál. A szerző tágabb összefüggéseket is képes meglátni és láttatni. Leírja például a kegyetlenkedő őröket vezérlő mechanizmusokat. „Mindenhol ez volt a náciknál – olvassuk a szövegben. – Az SS-ek ordítottak mindenkivel, a blokkfelügyelőkkel is, a blokkfelügyelők szintén ordítottak és vertek mindenkit – a lengyeleket is –, a lengyelek pedig a leggyengébbeket választották ki, hogy velük ordítozzanak: ez volt Hans és egy Leib nevű lengyel zsidó. Ők nem szóltak vissza.

Hans érezte, hogy a lengyelek csak azért ordítanak, hogy levezessék a feszültséget, mert velük is ordítoznak. A Führer ordított a tábornokaival. Ők ezt kibírták, mert ők ordibálhattak a tisztjeikkel. A tisztek pedig a katonáikkal ordítoztak. Mint egy jó biliárdgolyó, mely megáll, ha nekiütközik egy másik golyónak, úgy nyugodtak le a katonák, miközben ordítoztak és ütötték verték a foglyokat. A blokkfelügyelő verte a lengyeleket, a lengyelek verték Hansot. Így ért a Führer ütése Hanshoz, és onnantól már veszélytelen volt, mert Hansnak tehetetlen kiszolgáltatottságában nem volt kit ütnie.”

Eddy de Wind 1987-ben halt meg. A háború után pszichológus lett, az elsők egyike volt, akik a generációkon átöröklődő traumák természetét vizsgálták.

Könyve életében is megjelent, ám visszhangtalan maradt. Szerencse, hogy családjának sikerült elérnie az újbóli kiadást.

A zsidóüldözés, a holokauszt a történelem egyik legalaposabban feldolgozott szakasza: könyvek, filmek, színházi darabok születnek róla még napjainkban is. Nehéz róla újat, újszerűt mondani. Eddy de Wind és Ulrich Alexander Boschwitz könyveinek mégis sikerül.