Grecsó Krisztián kerek húsz évvel ezelőtt robbant be a kortárs irodalomba. A 2001-ben megjelent Pletykaanyu vihart vetett és elhúzódó tornádót aratott. Akkoriban jobbára az ínyencek és a barátok tudták, hogy az arcátlanul fiatal szerzőnek az említett novellagyűjtemény korántsem a kezdő-, hanem a harmadik kötete. Igaz, az első kettőben versek laktak. Azt hiszem, mi, az akkori olvasók valahogy úgy gondoltuk, a Pletykaanyu darabjaival a kamaszkori kötelező letudva, a pálya fel van festve, Grecsó Krisztián prózaíró lesz, ez eldőlt. Már csak az a kérdés, hogy mikor teszi le az első regényt az asztalra (hamar), érkeznek-e utána továbbiak (mi az hogy), illetve ha úgy tartja a kedve (forgatókönyvek, színdarabok, újságírás), azért számíthatunk-e továbbra is nagyepikára tőle (simán).
Mindez fontos is, nem is a Magamról többet megértéséhez. Az Angyalkacsinálás (1999) ma leginkább kedves kamaradarabként dudorászik a Pletykaanyu nagyzenekari mozgalmassága mellett. A szakma nem tudta nem megismerni Grecsó nevét a novellákon keresztül, a nagyközönség pedig harmadik regényére figyelt fel: Mellettem elférsz.
Csaknem két évtized tátong tehát a pályakezdő költő és a Magamról többet poétája között. Emberöltő, mondhatnánk, mert a kissé avítt szó részletgazdagsága eléggé kapóra jön. Elképesztően tevékeny és termékeny húsz évről van szó. A szikrázóan tehetséges kisvidéki fiatalemberből hamar menő fővárosi arc lett, ma már több mint tíz éve az Élet és Irodalom prózarovat-szerkesztője, aki crossover esteken zenészbarátokkal és egy szál gitárral tapsoltatja meg a Z-generációt.
A húsz év előtti fényes és hangos robbanás világossá tette: Grecsó Krisztián az az üstökös, amely gyorsan kiismerte az állócsillag életformáját, és ha nem gond, az jobban érdekelné.
Nem sokan lehetnek, akiknek az Angyalkacsinálással kezdődik a Grecsó-sor otthon a polcon. A második verseskötet, a Caspar Hauser eleve bele sem állt a kereskedelmi forgalomba. A Pletykaanyut az újrakiadás előtt kihívás volt beszerezni. A pandémia évében megjelent kötet elől viszont az tud elugrani, aki szinte fanyalogva jegyzi meg, hogy Grecsót zabálják a gimnazisták és a nagyik.
Az gyógyulásba torkolló szenvedés vezérmotívum, ennek dacára a kötetnek esze ágában sincs zsonglőrködni élettel és halállal, és az sem túl érdekes, hogy ezáltal a világ legrégebbi közhelyét utasítja el. Utóvégre mi mást tenne, ha egyszer életről és halálról ír.
“Most aztán éppen ezért Olyan vérlázító, Hogy amikor a szeretet túlcsordul, És büntetnivalóan boldog vagyok, Annyira, hogy a családi pillanat Már a megtörténése idején is túl tömény, Annak a fájdalomnak üzenek hálát. És mint egy retrográd, visszajátszott, Újranyomott Philoktétész, Nosztalgiázom.” (Philoktétész sebe)
Ezek a versek egyáltalán nem az úgynevezett írói halhatatlanság mentén fűzik egymásba a halandóságot mint adottságot és a túlélést mint kegyelmet. Babits beszélgetőfüzeteinek huszongyedik századi upgrade-je is lehetne a Magamról többet, miközben itt happy az end, és a szakadt légcső görcsei azt csörömpölik, eszünkbe ne jusson szépelegve sajnálkozni. „Goromba mondat ez egy tényleg nagy szerelemről”, áll az indítóvers kellős közepén. Ez a vers tavaszt és véget azonos oldalra állít. Orvul, mondhatnánk, hiszen a jóhiszemű olvasónak ezen a ponton egyelőre fogalma, de tényleg halvány sejtelme sem lehet azokról az irdatlan gödrökről, pöce-, sír-, vagy egyszerűen csak ütvefúróval a betonba szakítva, amelyek az útját szegélyezik majd a sötétben.
Jó alanyi költészethez híven példás mikro- és makrokozmosz a Magamról többet. Csak ő bír hőse lenni, csak ő – és (nem pedig de) egyáltalán nem ő. Nanorészletek, szöszölés, szemen szedett emlékek, egészen közel hajolni a szenvtelenül figyelt tárgyhoz.
„Reggeli csipketeák híg vére”, (Mire zöldül), „szerdán talált hazai falat” (Minden apróságban), „Leugrunk veled a Három királyba,/Mária épp rendel” (Harmadik apokrif) – ez például igen makró. „Apám bioszkönyve vagyok,/Bennem bálnák fújják égig a vizet”, ez olyan tömény, mint egy regényvázlat.
Igen ám, de nagy magányában az alanyi lírikus sosincs egyedül. Holt költőkből és kortársakból inspirálódik, nyugatosokat idéz, kollégákat szólít meg. Babitsos-Sziveris-Juhászferences-Erdősvirágos villanófénnyel grecsósítani a kánont: mondhatni ez is makró. „És majd még mesélek minderről” (Örök más) – ez meglehetősen A szív segédigéi, a háború utáni magyar próza leghíresebb gyászszövegére építi a kötet legszerelmesebb versét.
Ám a kettősség már folyamatosan és felkavaróan pulzál, mire megérkezünk a hús őszinteségéhez.
Hideglelős paradoxonnal feltápászkodik a testi gyengeség, főszerepet kap gyanús, rossz szagú törékenysége, megannyi „zselével kenegetett sebhely” (Mint akinek hagyaték).
Mered ránk a lebegtetett tragikum, a rákbeteg mindenki másnak elgondolhatatlan apró küzdelmei, a gyógyulás áldásáig centiről centire kapaszkodó kínlódás, a hang elvesztésének szimbolikus fájdalommal tovább facsart fájdalma.
“És te sem vádolod őket, Hogy bajukért ők maguk a számadás, És hogy a maradék élet A betegség bűnére lenne ráadás.” (Arctalan ima)
Kettős oszlop az apaságé; tévedhetek, de olvasás közben az volt az érzésem, Grecsó nem beszélt eddig ilyen mélységben a saját édesapjáról, akit egyébként igazságtalanul fiatalon veszített el – illetve mindennek koronája természetesen a katarzisok katarzisa, égzengető szerelem és felfoghatatlan jutalom: a saját apaságélmény.
“Az apaság mindenestül vagyok, Nem csak a viszonyom egy Két kiló hetven dekával Született kislányhoz.” (Két kiló hetven deka) “Apa lettem, Magamról, tőle teljesen függetlenül, Többet nincs mit mondanom.” (A tizennegyedik év)
Néhány nappal ezelőtt szavazta meg a közönség a Libri díját a Magamról többet verseinek (május 2-a), és néhány nap múlva érkezik el a születésnap (május 18-a). Megkapó ív emelkedik a két pont között, megható és megérdemelt. Isten éltessen, Krisztián. Sok jöjjön még.
A legjobb könyvek egy helyen – Fedezd fel az elmúlt évek díjnyertes köteteit a www.libri.hu/dijnyertes irodalom oldalon keresztül!
