Libri irodalmi díjak – könyvajánló Bereményi Géza nyertes kötetéhez

Önéletrajzfolyamának első kötetében, a Magyar Copperfieldben Bereményi Géza elég félelmetesen bánik az őszinteséggel. A nyilvános térben sodródó vélemények szerint „rég várt vallomást” tart a kezében az olvasó. Pedig valójában a szerző éppen ezeken a vonalakon trükközik az olvasóval, „rég” és „vallomás”, számos esetben ingoványos talajra helyezve a tényeket. Az biztos, hogy a Bereményi-univerzum lényei és kísértetei úgy lengik-járják át a hatszáznegyven oldalt, hogy egy skót kastély megirigyelné a hatodik században. Eldorádóstul, Rajnákostul („SOSEM KAPSZ EL!”), Fáskertinéstül (illetve annak férje mint a kisfiú édesanyja főnöke), Szucsikmagdástul. Antoine, Désiré, Tóth Mariann, Ideál (amely nincs) és a légió többi, kívülről fújt sok száz szereplője ugyan nincs nevesítve, de a regény szellemisége szerint ehhez a világhoz tartoznak.

Az önéletrajz két sziklaszilárd pillére a nagyszülők. A Bereményi házaspár standja a piacon több kereskedésnél: Sándor egzisztenciát, sőt jólétet teremt a családnak (ötvenes, hatvanas, hetvenes évek!), közben a környéket valóságosan uralja, Róza ősi női ereje és spirituális képességei a lélek ajándékaival táplálják a kisfiút. Így válik Bereményi Géza világa olyan zegzugossá, mint a Teleki téri lakás udvara, és olyan varázsossá, mint az álom, Róza család- és vállalkozásirányító intuíciói.

Szöveghelyek és földrajzi pontok mosódnak össze a Magyar Copperfieldben

– sosem fogom megérteni, hogyan nem Koperfíld lett a címe –, hanyag eleganciával, elegáns önzéssel, önző kreativitással lép be a személyes történetbe a történelem, majd fantázia és életrajz olyan közös teret épít, ahol ez a sok felnőtt bonyolultság mind misztikusan egyenrangú lesz.

Bizonyos eseményeket nehéz elképzelni, ennek azonban nincs jelentősége. A csecsemő Gézának éles emléke, amint a nagymamája fölé hajol, és szótagonként formálja a Lulikám becenevet. Az óvodában novíciák foglalkoznak a gyerekekkel, majd felszentelik őket, és mindez 1948-ban zajlik Budapesten, amikor hősünk még nem óvodáskorú. A forradalom leverését követően három hónapon át hittant és angolt tanulnak az alsó tagozatban. Valamint egy tízéves kisfiú ugyanazon este felváltva keféli hol az egyik, hol a másik Vali nevű kislányt a házból, akik nemhogy egy csepp vér nélkül bátorítják erre, de jó kinkszter módjára végig is nézik, amikor a másik kerül sorra. Mindezzel azonban gond egy szál se: a víziók ott laknak, ahol a világtörténelem.

Azt pedig eldönteni nehéz, hogy bizonyos események ismétlése toposzépítés vagy szerkesztői figyelmetlenség: mindenesetre többször megtudhatjuk, hogy október 23-án az Akiért a harang szól az olvasmány, hogy a Galántai családban a férfiak favágók Kanadában, hogy a két fontos Galántai csak névrokon, hogy a két fontos tanárt, Kövest és Márkit csúnyán kiakolbólították a Cukor utcából, hogy a Thaly Kálmán utcában a 12-es szám alatt laktak.]

A valóságelemek minden kuszasága eltörpül az üszökfekete pszichológiai örvény mellett. Emiatt, ettől igazán copperfieldes a Magyar Copperfield (Koperfíld!!), ettől Dickens kettő pont nulla a regény.

Az embertelen tizenkilencedik század és a gyötrelmes kapitalizmus szimbolikus erőkké alakulnak át, mind a lélek mélyén sötétlik, mind fojtogat és mar, mint a lúg. Ennek a családnak egy ideális világban orvos írná fel receptre a Hellinger-terápiát. A kisfiú tini anyukához születik, aki erre természetesen ezer százalékig felkészületlen. A szülés fájdalmára az a válasza, hogy szülés közben ki akar ugrani az ablakon, mire az empatikus nővérek teli szájjal kinevetik és gúnyosan biztatják, mert a szülészet földszinti – és a baba még be sem lépett a világba. Mind az édesanya, mind a körülbelül húszéves apuka azonnal megszökik a feladat elől, lehasítják magukat róla és ezzel a gyerekükről. Az édesanya ritkán jön, és semmilyen érzelmi kapcsolatot nem alakít ki vele, a vér szerinti édesapjával pedig tizenöt évesen ismerkedik meg a kisfiú.

„A harmadik új szó pedig szintén bevésődött. Szükség. Ezt a szót egy nagyon fiatal, szemüveges nőcske idézte elő, akire semmi szükségem nem volt. Anyám volt, látogatóba érkezett a lakásunkba, vendégeskedett minálunk, de sosem aludt velünk.” A csecsemő pár hónaposan alapélményként kapja, hogy megszabadulnak tőle, lepasszolják az anyai nagyszülőknek. Sándor és Róza ugyan mindenek felett szereti főhősünket, de ettől még kések és mocsarak állják útját a Vetró-Rozner-Bereményi triatlonpályán. Minden, amit az ember életében a név képviselni bír, benne felborul, őt traumatizálja. „Minden kettős lett, amihez az én második névadóm hozzáért. Kettévált minden, mint tüzelőfa a baltától.”

A kis Géza minden érzelmi nélkülözése az öngyűlölő, szeretni képtelen, kettős mércés, gyáva, felelősséget soha semmiért nem vállaló, csaló, sunyi, zsarnok nevelőapa görcseiben csúcsosodik ki.

„És most, írás közben fölmerül, hogy Apuka csak egy fölösleges luk az életemen. Majdnem tíz évig kellett tartanom őt, aztán egyetlen mozdulattal megszabadultam tőle. Aztán rövidesen elvált anyámtól, engem az örökségből írásban kitagadott, majd egy közkórházban, mindenkitől elhagyatva halt meg.” Dr. Rozner komplett pedagógiai és erkölcsi csőd. Rendszeresen veri a fiút, lelki terrornak veti alá, mindent hamisan állít be, még az ütlegelést is: „Fáj? Fáj? Nekem még jobban fáj.”

Mindennek tetőpontját adja a kamasz Géza és nevelőapja utolsó találkozása: „…amikor az ő hülye fia a saját házastársi hűtlenségébe beleőrült férjét leütvén egy börtönből jött senkihez eltávozott.” Olvassuk el néhányszor ezt a listát, és fagyjon meg ereinkben a vér, mi sűrűsödik itt bele tizenhét szóba. Önbecsülés-deficit, megcsalás, a hazugság mint életforma, téboly, a családi kötelékek reménytelen kudarca, fizikai bántalmazás, összeütközés a törvénnyel, elhagyás, magány.

Az már a regény első száz oldala után teljesen világos: ilyen árnyalt érzelmi apokalipszist csakis elhatárolódással lehet túlélni. A függetlenség itt élet-halál kérdés, hát a kisfiú korán megharcol érte, és egész életében becsben tartja. „Messzire távolodtam tőlük, és nem kívántam visszamenni hozzájuk. És ez egyáltalán nem volt rossz. Az érzés, hogy nem vagyok a tietek, hiába állítjátok azt, én nem tudok mit kezdeni veletek, nem is akarok.” Ekkora csomaggal menekülni sem lehet vagy kell, az áttűnés fényes nappal, mindenki szeme láttára történik meg.

Az életmentő belső szabadság választja aztán az írást mint terepet.

„Engem csak a zavartalan könyvolvasás vonzott. Meg az udvar a Teleki téren. És a piac a szombati iskola után, ha oda megérkeztem, Sándor meg azt mondta: – Na mi van, gróf úr? – Továbbra is kimentünk vasárnap délelőtt a Kerepesi temetőbe Zsiga bácsival, míg Róza az ebédet főzte. De ezt nem mondhattam meg senkinek, ugyanis már másik nevem volt.”

Gyógyító erő a kimutatott szeretetben van, meg a napvilágot látott mondatokban: „…egy sebtében előkapart számla hátoldalára felírtam a bennem akkor megszületett szabályt: »Az írás első számú feltétele, hogy az ember elfogadja önmagát.« Azóta is őrzöm azt a számlát, mert megfizettem érte.”