Könyvajánló Nádasdy Ádám A szakállas Neptun című novelláskötetéhez

Emlékeznek (azokra a prehistorikus időkre), amikor még cédéket hallgattunk? Milyen finom izgalommal tagolták az életünket a trekkek. Hogy meg lehetett kívánni egyiket-másikat főzés, buszozás, olvasás, bulika, beszélgetés, baráti ivászat közben, vagy simán a dugóban araszolva. A kedvenc cím ide-oda vándorolt, mikor melyiket kellett rongyosra hallgatni, mikor melyik életszakasznak megfelelően. Na és az elszánt vizsgálódás, hogy jogos-e, lehet-e, szabad-e változtatni az előadó által diktált sorrenden! Pro, hogy a random funkció gyári adottság a cédélejátszón. Kontra minden más.
Az én életemből ezt az aranyos csomagot teljes egészében kisodorta a YouTube, de legyek ezzel egyedül. Viszont pontosan ez a régi érzés kapott el A szakállas Neptun olvasása közben. Olyan válogatás ez a kötet, amelynek minden darabja bivalyerős kisugárzással verseng a kedvenc címért, és mind elnyeri azt az olvasás idejére. („Egyedül?, ismétli azzal a kicsinyes, de egyben okoskodó nézéssel, amivel vidéki asszonyok szokták a férjük után kiabálni, hogy »Hova mész?! «” Ha egyszer kibillen)

Prostituálják az olvasót tehát Nádasdy novellái, az olvasó mindig azt szereti a legjobban, amelyikkel éppen kettesben tartózkodik, azt szereti immár élete végéig – majd persze tovább lapoz a következőhöz.

A kötetnek van egy igen zavaró tulajdonsága: nehéz róla rosszat mondani. Nem, egyáltalán nem ironizálok, még csak nem is viccelek. A szakállas Neptunba jószerivel nem lehet belekötni. Összesen két hibát találtam a szövegben, az egyik a „töménytelen” szó használata, a másik ez a mondat: „Azt Helga mondta, hogy belül olyan koszos, mintha egy mozgó hamutartóba nyomnák el az embert, ó, igen, én vagyok itt a hamvadó cigarettavég” (Magas léc) – hát hiszen vagy hamutartóba nyomnák, vagy hamutartóban nyomnák el az embert, ám a mondat végére behúzott karádykatalinos trilla ezt is lényegtelenné teszi. Meg, hogy akit Nádasdy Ádámnak hívnak, az nyugodtan mondja töménytelennek a töméntelent.
Bárhonnan nézem, olajozott, kompakt, tehermentes történeteket látok. Old school az egész, az oldschool diszkomfortja nélkül. Mint amikor meghívnak ebédre, érkeztünkkor minden fogás készen áll már, aztán leülünk az asztalhoz, a fogások szelíd egymásutánban belebegnek a szobába, egyik sem hűlt ki, mindenből van elég, mind ízletes, és a poharunk is mintha észrevétlen telne újra, amikor épp innánk egy kortyot. („Tolárovics mindent magasnak, vastagnak, sötétnek talált, miközben fűzte ki a bakancsát, hogy párhuzamosan az ágy alá fektesse. A bakancsnak helye lett, mint egy kutyának.” Adnál tüzet?) Nyelvezete olyan letisztult, hogy a korát üggyel-bajjal lehet megállapítani. Történetvezetése rafinált, de semmi kimerítő gimnasztika, csak ötletesség. Maszatolásmentes. („Alex háza önszabályozó módon visszaállt a három-tökgyalu–nulla-dugóhúzó állapotra.” Birkahús)

Állítólag ez egy melegkötet. Pasi szeret/dug/kíván/támad meg/árul el/hódít meg pasit. Hát nem, attól tartok, nem. A gay studies önmagában egész estét betöltő nyílt ellentmondás: azért foglalkozunk homoszexuális írásokkal, hogy belássuk, a párkapcsolat törésvonalai nem gender szerint helyezkednek el, az érzelmi aréna genitáliától függetlenül ugyanazokat a buktatókat tartogatja a Homo sapiens tagjainak. Rendben, tehát Nádasdy Ádám legalább kilenc kötetbe foglalt versek után novellákkal jelentkezik, bár egyik sem új: valamennyit publikálta már – méghozzá általában gay fókuszú platformokon. Vagyis a ’mindegy, mert ugyanolyan’ kap egy ’bár ugyanolyan, én azért szelektálok’ visszacsavart. Ennyire szép, ennyire bonyolult, illetve (már megint!) ennyire hihetetlenül egyszerű, hogy a Balázs, Szilárd, Csaba, Lajos, Sándor és Alex nevek akármelyike akármelyik másik névvel behelyettesíthető.
Empátia, humor, elegancia – ezt már megszoktuk Nádasdytól, avagy ezzel az életúttal, ezzel az életművel, ezen kötetek után, ezzel a névvel ugyan milyen minőségre számítanánk. Talán lényegesebb megjegyezni, hogy minden novellában a vártnál több a csavar. Amikor azt hisszük, meglepőbb fordulat már nem áll be, még semmit sem láttunk. Ez zavarba ejt, ugyanakkor az írások barátságos levegőjében a zavarunk élét veszti. A legnagyobb feladatot talán a Birkahús rója az olvasóra, az a pallérozott csipkelődés, az alig követhető verbális pingpong igazán leverő: ilyet mi, ha megszakadunk se, ehhez minimum egy Nádasdynak kell lenni.

Mondani sem kell, ez a kedvenc írásunk a cédéalbumról, Birkahús: egy pár, akinek mindkét tagját Molnár Sándornak hívják, még ha az egyik Müller Alex is, ezt nem lehet felülmúlni. Aztán persze ott van kedvencünk, a címadó írás, végre egy egyszerű alaphelyzet: négy spontán összeverődött turista beugrik a Trevi-kútba. Amikor épp elkapnák őket a rendőrök, a hallássérült Paul leleménye megmenti őket, hiszen ez csak egy fotózás, és már kattog is a gépe. Közben a szerző kiskanállal adagolja a háttértörténetet, és mire minden világos, már szó szerint nem tudunk kilábalni az eredetileg esetleges cselekményből – kilábal, Trevi-kút, víz, Neptun, turisták, felkelő nap sugarai, spontán kötődés, értik. Természetesen kedvencünk a Magas léc, olyan mély szomorúság remeg a sorai között. (Mély, magas, értik.) Illetve azért a kedvencünk az Adnál tüzet? és a Vár a századosom, mert ezekben a történetekben a mellékszereplőkről derül ki (egy pofon váratlanságával) valami fontosabb, mint a történet maga: Aranka néniről az éles emberismeret, az édes, sápadt angol rendőrről, hogy halálos beteg.
A nyílt rejtegetés egyébként is motívum a kötetben: minden kint van az asztalon, magunkra vessünk, ha valami nem világos. Dehát, lásd cédéalbum-adrenalin, a megfogható misztikum csak emeli a kedélyeket, mindenki jól jár. („Aztán egyszer, az ágyban, mikor már túlcsordult a szíve, és nem bírta ki, hogy ne mondjon valamit, azt suttogta neki: »szaros Lajos! «. Meg is ijedt, hogy mit mondott, de Lajos boldog mosollyal nézett rá, és még jobban markolta. Szóval ez a férfias becézés, gondolta Dénes, de azóta is röstellte, hogy ilyen baromság csúszott ki a száján.” Angolkeringő) És természetesen überelhetetlen a Haladási napló és a Családban marad keservesen vicces csattanója. Na de hogy mi van a ládában az utolsó írás végén! Szeretnék tudni, igaz? Megértem, de én a briliáns poénok pártján állok. Az ember tartozik ennyivel az elmúlt tizenöt év legüdítőbb és legérdekesebb magyar novelláskötetének.