A szerző születésének centenáriumát a Libri Könyvesboltok és a Jelenkor Kiadó közös programja
10 000 ajándék könyvvel ünnepelte, melyet gimnazisták között osztottak szét. A sikert mi sem mutatja jobban, minthogy a kötetek alig két hét alatt elfogytak. Az évforduló kapcsán Mészöly Miklósról, Szilágyi Zsófiával Balassa Péter-díjas irodalomtörténésszel, a Szegedi Tudományegyetem tanárával, a Móricz Zsigmond Társaság elnökével beszélgettünk.

Mikor találkozott először Mészöly Miklós műveivel?
Azt hiszem, viszonylag egyedi eset vagyok: körülbelül az 1970-es évek vége felé, Szekszárdon, édesapám olvasott nekem Mészöly-meséket. Aztán 1980-ból, hétéves koromból már van egy dedikált Mészöly-kötetem is, Az elvarázsolt tűzoltózenekar és más mesék: nyilván ezt is a szüleim tették Mészöly elé, amikor Szekszárdon járt. Édesapám volt a múzeumigazgató akkoriban Szekszárdon, tehát hivatalos minőségében is találkozott vele. Merthogy, ebből kiderülhet, előbb láttam őt személyesen, és ámultam el attól, milyen szép bácsi, minthogy olvastam volna tőle bármit – vagy megértettem volna a meséit. Arra emlékszem ugyanis, hogy nagyon különös világ rajzolódott ki a meséiből, inkább a hangulatuk maradt meg, mint az értelmük, de ez egy gyereket ritkán zavar.

Mészölyt olvasni nem (mindig) könnyű, figyelmet, koncentrációt kíván az olvasótól. Miért ajánlaná mégis?
Mészöly megtanít arra, hogy olvasni nem (mindig) könnyű, hogy a jó prózaszöveg nem kevésbé összetett, mint egy jó vers – és, például, amiatt is ajánlanám, mert nagyon ellene tart korunk lassan mindent uraló személyes, vallomásos tendenciáinak, meg a sokszor tapasztalható fecsegésnek. Miközben nagyon szeretem azt a könyvét, ahol a legszemélyesebb igyekszik lenni, ez a Szigeti Lászlóval készített „beszélgetőkönyve”, a Párbeszédkísérlet: remekül kiderül belőle, hogy egy jó író személyes is kizárólag az irodalmon keresztül lehet, például a saját anyjáról is úgy képes beszélni csak, hogy közben mindenféle elvágyódó nőalakokat idéz fel az olvasmányaiból, akiket aztán rávetít a saját, gyerekkori emlékeire.

– Miért válhatott Mészölyből a háború utáni magyar irodalom, szellemi élet meghatározó figurája? Miben látja a szerző titkát?
Ő volt az egyik legnagyobb írónk a huszadik század második felében, szerintem ennyire egyszerű a titok. Esterházynak van egy esszéje, amelyben azt írja le, ahogyan áll a könyvespolc előtt, Mészöly-kötetekbe lapoz bele, találomra Mészöly-mondatokat olvas, aztán pedig: „Te jó ég, sóhajtottam a könyvespolcba, mi minden kacatot, hevenyészett jópofaságot és komolykodást merünk prózának nevezni emellett!” Valami ilyesmi a titok, és bónuszban, hogy így mondjam, az a tartás, ahogyan és amellyel élte az életét.

Hatott-e önre Mészöly Miklós? Akár az irodalomszemléletére? Ha igen, hogyan?
Nem véletlenül emlegettem a szekszárdi gyerekkoromat: nagyon büszke vagyok arra, hogy ugyanabban a városban élhettem nyolc évet, amelyik az ő számára is annyira meghatározó volt. A szekszárdi szőlődombokat most már, Szekszárd iránt erős nosztalgiával, az ő mondatain keresztül tudom felidézni magamban. És még egyet emelnék ki: mivel az irodalmi hagyományról is rendkívül szuverén módon gondolkodott, sokat segített abban, hogy ne a „fősodorra” figyeljek az irodalom történetében, hanem merjek mellékutcákba is bemenni, hátha kiderül, hogy nem is mellékesek.

Melyik a kedvenc Mészöly könyve? Miért?
Talán kettőt emelnék ki: az egyik Az atléta halála, amelyet, hogy így mondjam, a tanári énem is nagyon szeret, ezt gondolom az egyetemisták számára leginkább tanítható Mészöly-regénynek. Mert küzdök azért, hogy az iskolákban is több szó essék róla – ebben pedig segíthet, ha a tanárszakos hallgatóknak mutatunk Mészöly-műveket. Sok rétege van Az atléta halálának, a sporttematikától (és annak esetleges érvénytelenségétől) az emlékezet működéséig, az ötösfogattól a lehetséges művészi magatartásokig (értve itt művész alatt atlétát is, bábművészt is). Meg külön érdekes a kiadástörténete is, illetve Mészöly szembesülése a nyugati marketingtechnikákkal (erről a Mészöly-Polcz levelezéskötetből sokat meg lehet tudni). És még az Anyasiratót emelném ki, amely nem önálló kötet, és a műfaji határokat is feszegeti, hiszen egy novellában vagy elbeszélésben elvileg nem lehetne egy egész élettörténetet elmesélni: de ha ennyire sűrített a próza, mint ebben az esetben, akkor mégis lehet.