Huszonéves koromban, ifjú újságíróként jártam először Dániában. Nem tegnap történt, mégis a mai napig fel tudom idézni a csodálatot, amit a kedves, sárga téglás, rendezett házak ébresztettek bennem, az ablakaikban csinos függönnyel, virágokkal, kaspókkal, gyertyatartókkal.

Sárga téglás házam azóta sincs, viszont az általam olyan vonzónak talált életmódtrendek, mint a hygge vagy a lagom időközben meghódították a világot. Ha a róluk szóló könyveket lapozgatjuk, az az érzésünk támad, azon a távoli, északi tájon csupa derű, móka, kacagás, fahéjas csiga és illatgyertya az élet. Aztán ha skandináv szépirodalmat veszünk a kezünkbe, kiderül, hogy ja, mégsem.

Bjørn Andreas Bull-Hansen: A viking – Egy jomsviking története

Ha írnék egy összeállítást azzal a címmel, hogy „Könyvek, amelyekről sose gondoltam volna, hogy el fogom olvasni őket, és még tetszeni is fognak”, ez a regény egészen biztosan a lista élén szerepelne. Már maga a torzonborz szakállú, viharvert ábrázatú harcost ábrázoló címlap sem olyasmi, aminek én lennék a célcsoportja, és hozzá majd hatszáz oldal lemészárolt, kibelezett, disznótrágyába rejtett férfiakról, megerőszakolt, teherbe ejtett, rabszolgának elhurcolt nőkről?

Mégis azon kaptam magam, hogy az első mondatoktól magával ragadott a történet, talán a hitelessége miatt.

Valahol azt olvastam, a szerző maga is kipróbálta a nomád életformát, nyilván ezért is szól autentikusan a hangja, bár nagyon remélem, azzal nem próbálkozott, hogy 10. századbeli módon kúrálja a betegségeit.

A másik titok az elbeszélő személye, a kisfiúból elit harcossá felnövő Thorstein, aki minden önsajnálattól mentesen meséli el történetét, mintha azt akarná mondani: hát, ilyen az élet, ezt kell minél szerencsésebben túlélni. Ezért nem vágtam a sarokba a könyvet az olyan jeleneteknél, mint amikor például a fiú bátyja úgy gyógyítja meg az agyhártyagyulladását, hogy beleszúr a saját szemébe, mire a seben át dőlni kezd a fejéből a genny.

Az ábrázolást nem éreztem öncélúan naturalisztikusnak, mert egyszerűen azt mutatta be, hogy aki él, annak az evolúció szempontjából egyetlen feladata van: életben maradni. És erről mai, kipárnázott hétköznapjainkban hajlamosak vagyunk elfelejtkezni.

Linda Boström Knausgård: Isten hozott Amerikában

Nem sokkal A viking után vettem a kezembe ezt a svéd regényt, és mire az első néhány oldalon túljutottam, az a benyomásom támadt, azoknál a mentális problémáknál, amikben a szereplők – ráadásul gyerekek – szenvednek, esküszöm, még egy lábon kihordott agyhártyagyulladás is jobb. Amikor Karl Ove Knausgård ex-felesége színre lépett regényíróként, sokan úgy vélekedtek, csak a volt férje hírnevét akarja kihasználni, legalább ennyi előnye származzon ebből a csődbe ment házasságból.

A fanyalgóknak nem volt igazuk, Lindának megvan a maga jellegzetes stílusa és meglehetősen nyomasztó mondanivalója. Talán mert ő maga is bipoláris zavarban szenved, műveinek visszatérő motívumát jelentik a különféle lelki betegséggel küszködő figurák, legyenek bár gyerekek vagy felnőttek – itt ugyanúgy találkozhatunk velük, mint a magyarul hamarosan megjelenő másik regényében, A Héliosz-csapásban.

Érezhetően személyesen átélt élmények alapján, súlyos mondatokban bontakozik ki a történet a tudatosan a hallgatást választó kislányról,

a többi embertől visszahúzódó testvéréről, a normalitást megőrizni próbáló anyáról és a súlyosan idegbeteg apáról, hogy a szereplők és a jelenetek sokáig azután is velünk maradjanak, miután befejeztük a könyvet. Nem az a kimondott könnyű, nyári olvasmány, viszont erőteljes és emlékezetes.