Selyem Zsuzsa kisregényét (Moszkvában esik) követő novelláskötete, Az első világvége, amit együtt töltöttünk kissé zaklatott olvasásra csábít. Valamennyire természetes ez – kiegyenlített novelláskötet nem létezik –, és valamennyire következik a címben sugallt globális-társadalmi vészharangkongatásból is.
Az első világvége… egyik legszívderítőbb vonása, hogy az írások lazán összefüggnek, a szereplők átjárnak egyik szövegből a másikba. Ez méltán népszerű olvasói aha-élmény, egyszer csak kiszúrni egy karaktert ott, ahol nem számítunk rá adrenalindús pillanat, váratlan látogatás, minden írást elevenebbé tesz, a szereplőket pedig közelebb hozza az olvasóhoz.
Az első világvége… invenciózus és fantáziadús.
Üdítő jelenség ez a szövegirodalom almamellecskéin nevelkedett kortárs prózában: egy író, aki használja a képzeletét. Mit használja! Tobzódik benne, lubickol, „szétgraffittizza” a falakat és arrébb tolja a hegyeket. Ennek a zabolátlan fantáziának legerősebb pillanata Az a napverte sáv. A sejtés helytálló: Petri legismertebb, ikonikus, óriási versének különös parafrázisával van dolgunk. Ez az írás vélhetőleg a kötet csúcspontja. Selyem Zsuzsa átadja a szót a napsütötte sáv kurvájának.
Itt minden a helyén van: a kevert és sör, a húszas és az ötvenes, a patikamérlegen módosított cím, a narrátorváltás társadalomelméleti hozama. Meg a lendület, amellyel szembejön minden, amit az el- és kihasznált prostituáltról évtizedek óta tudunk, és több is, mert Selyemtől az egyéni múlt dimenzióját is megkapja ez a szívszorító sors, az alkoholista, aki mindenről letett, mégis megy tovább, akinek gyerekkorában tönkrement az élete, de azért kikacsint ránk egy Wittgenstein idézettel. Őrület.
Igaz, Selyem Zsuzsa kötete keblére öleli az emberiséget, de nem igazán bírja az embereket.
Az első világvégé…-ből süt a klímaaggodalom, egyszere tűzzel-vassal és hallatlan intelligenciával húz be a családon belüli erőszaknak, a bántalmazásnak, szemlélete hibátlanul woke. Kifejezetten értékes és figyelemreméltó, hogy néhány novellának állat a főszereplője, sőt a narrátora. Baltazár, a szamár a szamáranyaméhben töltött utolsó pillanattól az utolsó leheletéig kissé skizofrén (és nagyon termékeny) pozícióból meséli el bánatos életét, és nagyon hasonlót láthatunk egy elefánttal a főszerepben. Ezek a novellák ugyan nem lépnek túl a mesterségesen naiv-gyermeki elbeszélői konvencionális hangján, mégis képesek érzelmi hatást elérni.
Ennek ellenére a szereplőket nemigen köti össze empátia, segítőkészség, szeretet. Sajnos mi sem tudjuk őket feltétel nélkül szeretni, pedig többnyire nehézsorsúak, nem beszélve a cím felütéséről: időnk elfogyott, most vagy utolsó mozdulatainkkal mentjük, ami menthető, vagy már száguldunk is Hadestown felé. A kötet finoman szólva nem vádolható optimizmussal, és nekünk sem lesz jókedvünk tőle. Valószínűleg nem is az a célja.
A kötet legproblémásabb eleme a nyelvezet. Az elbeszélői hang egészen meghökkentő megoldásokkal áll elő. A nyelvi paródiák – fiataloskodás, elnetesedettség, Z-generációutánzás – erőltetettek. Olykor furán idejétmúlt kifejezések vegyülnek a szövegbe: „…itt ez a jóféle pálinka, mi már a harmadik flaskánál tartunk, gyorsan hozd be a lemaradásodat.” (Bibi halállistáján)
Máskor esetlen és színtelen, ami fogad: „szárazföldi közlekedésformák érvényesültek” (A jövő zenéje), „…végül úgy döntök, nincs más opcióm” (Bibi halállistáján), megint máskor érthetetlen sutaságba botlunk: „…találkozásomat a trutymóval önti valami totál stupid Beauty and the Beast sémába…” […] “Miért nem kezdték el korábban az olvasgatást, hogy ők is elsajátítsák az önmagukat kívülről látás képességét.” (Villán túl) „Keményebbnél keményebb morális és intellektuális kódoknak kell megfelelned” […] „…még ha nektek, nyulaknak egészen máshogyan helyezkednek is el a szemeitek, nem fókuszálásra, hanem minél nagyobb tér belátására alkalmasak” (Hangyák boldogsága).
Ezen speciális szögletesség jelenléte összességében kissé lehangoló.
Igazán kár, mert egyébként például ez utóbbi novella, a nyolc darab életfogytiglan valahányadikát töltő Unabomber (nevét nem írjuk le) esete nyilván épp annyira hátborzongató téma, mint amennyire annak ígérkezik, Selyem Zsuzsa pedig a már említett lobogó fantáziával esik neki, miközben többek közt a michigani kabin körül élő nyulakat szólaltatja meg. A szerző műveltsége perzsel és kissé meg is szégyenít, Az első világvége… az agyontekert groteszkre felesküdve cseppet sem könnyíti meg a dolgunkat.
Filozófia, nyelvészet, ökopolitika, bevándorláspolitika, kapitalizmuskritika, gazdaság, történelem, világirodalom, világvége – esélyünk sincs minden finom, okos utalást kiszúrni és felismerni. Viszont erősen sanszos, hogy ez nem fogja elvenni a kedvünket az olvasástól.