Közös programban ünnepli Mészöly Miklós születésének centenáriumát a Libri könyvesboltok és a Jelenkor Kiadó.
A 20. század egyik legjelentősebb szerzőjének életműve bizonyos szempontból ma is újrafelfedezésre vár.
Mészöly – eredeti családnevén Molnár – Miklós 1921. január 19-én született Szekszárdon. A 2001 júliusában elhunyt író élete, hogy közhelyesen fogalmazzunk, maga is kész regény, amelybe belefért jogi diploma, a második világháború meghatározó és saját bőrön megélt tapasztalata, mellőzöttség, az irodalmi életben viszonyítási ponttá válás, siker és állandó közösségi aktivitás – hogy a Polcz Alaine-nel eltöltött 50 év gazdagságáról, hullámvölgyeiről és -hegyeiről ne is szóljunk.
Mészöly Szekszárdon érettségizett, majd a Pázmány Péter Tudományegyetem Jog- és Államtudományi Karán szerzett jogászdoktori oklevelet 1942-ben. Első novellája 1943-ban jelent meg – még Molnár Miklós néven – a pécsi Sorsunk folyóiratban. A párizsi Sorbonne-on kívánt irodalmi és filozófiai tanulmányokat kezdeni, ám a háború ezt a tervét meghiúsította. 1944-ben hívták be katonának, Poroszországba került, majd a front közeledtével többször megszökve,
Berlinen és Prágán át került haza Magyarországra. Kalandos hazaútja közben, amint az egy Polcz Alaine-nek 1970-es években írt, a kettejük levelezését összegyűjtő kötetben publikált írásából kiderül, egy Stargard nevű településen feltehetőleg embert is kellett ölnie egy rizikós igazoltatás közben. Nagykanizsa környékén a nyilasok elfogták, katonai törvényszék elé állították, ám a kivégzést egy ismeretségnek köszönhetően megúszta. Később bolgár fogságba került, de onnan is megszökött. Mészöly életének ez a szakasza nehezen rekonstruálható, ő maga is többféleképpen emlékezett rá. Akárhogy is: végül hazakerült Szekszárdra. 1945-től termékbegyűjtőként, malomellenőrként dolgozott, 1947-től a Tolna Megyei Kis Újság, a kisgazdák lapjának szerkesztője volt. 1948-ban Budapestre költözött, ahol megismerkedett Polcz Alaine-nel. 1949-ben házasodtak össze.
Mészöly 1950 és 1954 között az Állami Bábszínház dramaturgjaként dolgozott, 1954-től szabadfoglalkozású író. Az ötvenes években főként meséket, ifjúsági műveket publikált. 1956-ban hitet tett a forradalom mellett, ezért – bár Sötét jelek című kötete
1957-ben, köszönhetően a Magvető Kiadó kockázatvállalásának, még megjelenhetett –, gyakorlatilag szilenciumra ítélték. Tíz éven át anyagi gondjai csökkentésére még Jancsó-filmekben statisztaszerepeket is elvállalva élt feleségével a budai, Városmajor utcai lakásukban, közben huzamos időt töltött a Szekszárd melletti Porkoláb-völgy egyik présházában. Itt írta Az atléta halálát, amely végül előbb jelent meg franciául, mint magyarul.
Az 1960-as évek közepétől aztán enyhült a kultúrpolitika Mészöllyel szembeni szigora, megjelent Az atléta halála, a Jelentés öt egérről, végül, 1968-ban a Saulus. A szerző fokozatosan „hivatalosan” is elfoglalhatta az őt megillető helyet a magyar irodalmi életben. Nem hivatalosan, derül ki Szolláth Dávid nemrég megjelent, Mészölyről szóló monográfiájából, már jó ideje viszonyítási pontnak, később írógenerációk mentorának, segítőjének számított, és maradt egészen haláláig.
Szolláth könyvében több tényezőt említ, amelyek Mészöly Miklósnak a magyar irodalomban betöltött kivételes szerepét magyarázzák. Az egyik műve változékonysága, az állandó törekvés a megújulásra. „Vigyázott rá, hogy mindig csak korának legprovokatívabb modernizmusaival álljon szóba” – fogalmaz Szolláth, és idézi a Mészöly-életmű egyik korai kritikusát, propagálóját, Béládi Miklóst: „A Sötét jelek című, 1957-ben megjelent kötetétől kezdve szinte mindig mást csinált, mint amit előre kiszámítani vagy várni lehetett tőle. Egy író, aki nem tartja meg saját stratégiáját sem, hanem örökké a pályamódosításon töri a fejét, s nem vonul megtalált új eszközeivel védett öbölbe, hogy a bevált patronokkal egyre-másra gyártsa a könyveket, ehelyett folyton meglepetésekkel áll elő – idegesítő jelenség, nem fér bele az írópályák szentesített sablonjába.” Mészöly, írja a monográfia szerzője, idős korában sem összegző műveket alkotott, hanem folyamatosan új impulzusokat keresett.
A franciául és németül beszélő szerző ezenkívül, még legnagyobb itthoni elszigeteltsége idején is folyamatos kapcsolatot tartott fenn a nyugat-európai irodalommal, ő volt korának egyik legeurópaibb írója. Az irodalomtudósok, írja Szolláth, egyetértenek abban, hogy azt a korábbi párbeszédet a nyugati irodalommal, amely a magyarországi kultúrpolitika alakulásai miatt az 1950-es évektől gyakorlatilag megszűnt, elsősorban Mészöly tartja fenn, ő „a modernizmuseszmény kevés átmentőjének egyike.”
Nem véletlen, hogy rengeteg később ismertté, meghatározóvá vált magyar szerző tekintette Mészölyt kisebb-nagyobb mértékben mesterének Tandori Dezsőtől Nádas Péteren, Bereményi Gézán, Esterházy Péteren, Kukorelly Endrén, Krasznahorkai Lászlón, Darvasi Lászlón át Péterfy Gergelyig. Ehhez az is hozzájárult, hogy a kor másik nagy írójától, Ottlik Gézától eltérően Mészöly mindig a fiatalabbak rendelkezésére állt, olvasta, kritizálta kézirataikat, a maga eszközeivel igyekezett támogatni őket.
Mészöly Miklós, bár a Saulusszal, a későbbi Filmmel, vagy épp az életmű utolsó szakaszában született Családáradással jelentős műveket tett le az asztalra, sosem lett „sztáríró”. Ezen is kíván változtatni a centenárium évében a Mészöly műveit gondozó Jelenkor Kiadó és a Libri könyvesboltok: most minden diákigazolvánnyal rendelkező középiskolás, főiskolás vagy egyetemista ajándékba kaphatja a szerző novelláiból összeállított Nem felelt meg neki című kötetet