Ablonczy Balázs új könyvét olvasva elmerengtem azon, hogy mikor hallhattam először Trianonról. Föltehetően az iskolában, noha abban az időben mind a békediktátumról, mind a határon túli magyarokról – legalábbis nyilvánosan – nemigen esett szó. Azzal azonban a história iránt megszállottan érdeklődő kiskamaszként is tisztában voltam, hogy a történelmi Magyarországnak olyan területek is a részei voltak, amelyek a jelenleginek nem.
Ezt nem tudták letagadni a történelemórákon használt atlaszokon kívül a korszak népszerű, fiatalok számára készült ismeretterjesztő művei se, például a Képes Történelem sorozat általam lelkesen lapozgatott kötetei. Nem beszélve arról, hogy valahogy hozzánk keveredett nagyapám nagybátyjának az előző századfordulón kiadott földrajztankönyve, amely részletes leírást tartalmazott az akkori Magyarország hegy- és vízrajzi viszonyairól.
Így aztán, annak ellenére, hogy a nem is nagyon létező közbeszédben nem beszéltek nemcsak Trianonról, de az elcsatolt területeken élő magyarokról sem, kikerekedett és csillogó szemekkel hallgattam a nagyszüleim beszámolóját az erdélyi téeszkirándulásról, közben valamiféle, akkor még talán megmagyarázhatatlan fájdalmat is éreztem.
Arra viszont pontosan emlékszem, hogy a Trianonnal kapcsolatos első konteót a rendszerváltás idején, 1990-ben hallottam, és úgy szólt, hogy a békeszerződésben foglaltak érvényessége 70 év múltán lejár.
Ez azóta a centenáriumhoz kötve került elő, nem véletlen, hogy Ablonczy is ír róla az újabb Trianon-legendákat felsorakoztató könyvében, jogi aspektusban vizsgálva a témát. Jómagam például úgy tudtam, hogy a versailles-i Nagy-Trianon kastélyban aláírt békeszerződés 1947 óta nincs érvényben, hiszen a második világháborút lezáró párizsi békemegállapodások felülírták, Ablonczy ezt árnyalja, helyesbíti, kiegészíti és pontosítja.
Csakúgy, mint több más, Trianonnal foglalkozó félreértést és konteót. A kötet szerves folytatása az először 2015-ben, majd most 2. kiadásban újra megjelent Trianon-legendák című munkának, amely számos, a közösségi médiából, az internetes fórumokról és más helyekről a közbeszédbe, sőt a politikába beszivárgott tévhitet helyre tesz, Clemenceau magyar menyétől a hajózhatónak hazudott patakokon át a mitikus Apponyi-beszédig.
Ablonczy alapos kutatások nyomán tárja fel ezeknek a topikoknak az igazságtartalmát, és lehámozza róluk mindazt, ami félreértések és félinformációk formájában rájuk ragadt.
Az új könyv ugyanezen a mezsgyén halad. A cím mindjárt a 100. évfordulón vélelmezett lejáratra utal, de szóba kerül sok minden más is – például az állítólagosan Trianon miatt fölszedett vasútvágányok esete, aminek valóban van köze a békeszerződéshez, ám nem úgy, ahogy az közszájon forog.
Akad olyan téma, amelyet Ablonczy már az előző könyvben megemlített, most azonban bővebb terjedelemben, újabb kutatások fényében járja körbe. Ilyen az az ugyancsak közkeletű elmélet, miszerint Trianon a magyar és a nemzetközi szabadkőművesség ármányának következménye. A korábbi kötet ezzel foglalkozó fejezete azzal a végkövetkeztetéssel zárul, hogy a Monarchia nem azért omlott össze, mert néhány testvér egy zárt ülésen így döntött.
Most azt vezeti le autentikus források nyomán, logikus érvekkel Ablonczy, hogy miért nem állt a szervezetileg jobbára nemzeti és liberális konszenzuson alapuló magyar szabadkőművességnek se érdekében a történelmi Magyarország szétesése, amit nem mellesleg a szabadkőművesek többsége is megsiratott.
Nem várható, hogy ez a közérthetően, a szakzsargont mellőzve megírt kötet eloszlasson minden, Trianonhoz fűződő tévhitet – még akkor se, ha ez immáron a második, ily módon szándékolt munkája a történész szerzőnek. A szabadkőműveseket bizonyára még sokan és sokáig bűnbaknak fogják tekinteni, és az Üzenet Erdélyből című vers költőnőjének nevét is el fogják egyesek rontani. Ráadásul számos legenda (például a Mackensen tábornok alakja köré szerveződőé) nem újkeletű, évtizedek óta makacsul tartja magát. Ablonczy könyve azért is fontos munka, mert a téma traumatikus mivolta lévén kimeríthetetlennek tűnik, és még sokáig az is lesz.
