Állítólag vannak a kutyás, és vannak a macskás emberek. Úgy tűnik, az irodalmárok inkább az utóbbiak közé tartoznak. Mintha ösztönösen vonzódnának a macskák sejtelmességéhez, titokzatosságához, érzékenységéhez, puha dacosságához, meg nem alkuvásához, időnkénti kiszámíthatatlanságához, de akár a kényelemszeretetükhöz is. Jópár macskarajongó írót és költőt ismer az irodalomtörténet – igaz, kutyarajongókat is. Mégis, mintha a macskások harsányabban lennének jelen a köztudatban. Kérdés persze, kell-e egyáltalán választani. Nekem sose volt macskám – kutyám egyszer –, ennek ellenére van jó néhány macskás élményem. Többségük a gyerekkoromból származik: a nagyszüleimnek mindig volt macskájuk, ahogy az falun, mondhatni, természetes.
Emlékszem például egy öreg, cirmos kandúrra, akivel nagyapám rendszeresen közelharcot vívott azért, hogy melyikük heverjen végig ebéd utáni szieszta gyanánt a konyhai kanapén. A küzdelem többnyire döntetlen eredménnyel zárult, az lett a kompromisszum, hogy nagyapám hanyatt feküdt, a macska pedig karmait egészen visszahúzva elterpeszkedett a hasán. És emlékszem egy szalmasárga macsekra is, aki jószerivel egész napját azzal töltötte, hogy a ház oldalában napozott. Ám amikor odabent néhanapján egeret láttunk (nem túl gyakran, de faluhelyen előfordul), nagyanyám egyszerűen megragadta a macska grabancát, odavitte a fertőzött helyiséghez, a küszöbről belökte a cicust, aztán rácsukta az ajtót. Vagy félóra elteltével a macska kaparászással jelezte, hogy a küldetés teljesítve van, és amikor nagyanyám kiengedte, az egérrel a szájában távozott. Úgyhogy érthető módon soha senki nem vetette szemére az egész napos sütkérezést.
Emlékszem még a néhai Somlyó György fekete kandúrjára is, aki előszeretettel terpeszkedett gazdája írógépén, hol megnehezítve a munkát, hol ihletet adva a versek születéséhez. És emlékszem egy másik éjfekete macskára is, aki úgymond járt egy albérlethez, és úgy lopta be magát egy hajdani barátom szívébe, hogy előtte ő nem volt kimondottan cicarajongó – de az enyémbe is, miután látogatásaim alkalmával magam is összecimboráltam a Lucifer névre hallgató kotnyeles, mindenre kíváncsi, minden lében két kanál kandúrral.
Már persze ha hallgat egy macska a nevére, vagy úgy egyáltalán bármire vagy bárkire is. Leginkább persze az ösztöneire és a megérzésére hallgat, legalábbis sok más mellett ez derül ki William S. Burroughs A benti macska című könyvéből.
A műfajt nehéz meghatározni: ebben a vékony kötetben benyomások, gondolatok, miniesszék, visszaemlékezések, önéletrajz-töredékek, napló- és lábjegyzetek, mozaikként egymásba kapcsolódó történetek és eszmefuttatások olvashatók a macskalét és macskajellem megértése, még inkább megérthetőségének kérdése és szükségessége kapcsán. Eredetileg 1986-ban jelent meg, mindössze 133 példányban, vékony füzetként, Burroughs közeli barátja, Brion Gysin illusztrációival, nem sokkal annak halála előtt, majd hat évvel később nagy példányszámú, keménykötéses változatban is.
A független, underground kiadókat preferáló William S. Burroughs, a beatirodalom egyik kultikus figurája, az ellenkultúra ikonja mostanra, több mint negyedszázaddal halála után, klasszikus szerzővé vált. Pedig az élete nem volt mentes a botrányoktól: kábítószeres ügyek, lövöldözés, családi problémák, polgárpukkasztó és kísérleti műveinek neheztelő visszhangjai kísérték pályáját. Burroughs nagyban érdeklődött a mágia és az okkultizmus iránt is, talán innen is eredhetett a macskák iránti rajongása, akiket például az ókori Egyiptomban – az okkultizmus egyik fontos hivatkozási helyén – szent állatoknak tartottak.
Egyes életrajzi szerzők azt is fontosnak tartják megjegyezni, hogy élete utolsó időszakában Burroughs a szeretetben vélte fölismerni a minden baj gyógyítására alkalmas orvosságot, és ebben az egyfajta megvilágosodásban lényeges szerep jutott a macskák iránti érzéseinek is. Rajongásának bizonyítéka például, hogy az író macskatartók számára kiadott magazinokat járatott, pályatársának, Allen Ginsbergnek pedig (aki A benti macska című könyvben is feltűnik, ahogyan Brion Gysin is) egyszer azt mondta, hogy a legfontosabb számára az, hogy a macskái szeressék. A nukleáris háború veszélye kapcsán is amiatt aggódott leginkább, mi fog történni a macskáival.
Burroughs azt is hangsúlyozta, hogy megkérdőjelezhetetlen szeretete a macskák iránt, korántsem jelenti azt, hogy negatív érzéseket táplálna a kutyák irányába. A benti macska című könyvben mégse bírja megállni, hogy ne tegyen meg bizonyos összehasonlításokat. Már csak azért sem, mert kutya-macska barátság köztudomásúan nemigen létezik, vagy legföljebb olyan formában, ahogyan ez a szimbolikussá vált kifejezés sugallja. „A kutyák őrszemek – írja Burroughs. – A mai napig ez a fő funkciójuk a tanyákon és a falvakban, hogy jelezzék, ha közeledik valaki, vadászok és őrök, ezért gyűlölik a macskákat. – Nézd meg, mi milyen szolgálatásokat nyújtunk, miközben a macskák csak henyélnek és dorombolnak. Patkányfogók, mi? Fél órába telik, mire egy egérrel végeznek. A macskák csak dorombolnak, és eltérítik a gazda ragaszkodását az én becsületes, szarevő pofámtól. A legrosszabb, hogy nem tudnak különbséget tenni a jó és a rossz között.” Ezzel szemben – folytatja Burroughs – „a macska nem kínál szolgáltatásokat. A macska önmagát kínálja. Természetes gondoskodást és menedéket akar. Nem vehetsz szeretetet, ha nem adsz semmit cserébe. Mint minden tiszta teremtmény, a macskák is gyakorlatiasak. Ha meg akarunk érteni egy ősrégi kérdést, a jelenbe kell helyeznünk. Találkozásom Ruszkival és átalakulásom macskássá felidézi az első házimacskák és emberi védelmezőik viszonyát.”
A szövegdarabkákban többször feltűnik a Ruszki nevű macska, akivel az író azt követően találkozott, hogy 1982-ben beköltözött „egy kőből épült farmházba Lawrence-től öt mérföldre”.
Rajta keresztül vezeti le a macskák domesztikálásának elképzelt folyamatát is: „Több ezer éves rítusoknak engedelmeskedve nyugodtan nyalogatják magukat evés után. Gyakorlatias állatok, jobban szeretik, ha mások biztosítják számukra az ennivalót… némelyek maguknak fogják. Valahol kellett lennie egy törésnek, amikor különváltak a háziasítást elfogadó macskák azoktól, amelyek nem.” A mozaikszerű visszaemlékezések sorában végigkísérhetjük Burroughs és Ruszki összebarátkozásának lépéseit, miközben az író fölidézi gyerekkori „macskás” látomásait is, továbbá újabb macskákkal kerül ismeretségbe (például Foltos Jane-nel és Nyíl Jamesszel), ami továbbgondolásra és lírai asszociációkra készteti: „A fehér macska szimbolizálja az ezüstös holdat, amely befurakszik a sarkokba, és megtisztítja az eget a következő nap számára. (…) A fehér macskádat nem tudod lerázni, mert a fehér macskád te magad vagy. A fehér macskád elől nem tudsz elrejtőzni, mert a fehér macskád veled együtt rejtőzik el.”
A könyvből kiderül, hogy Ruszkival való kapcsolata nagyban meghatározta Burroughs mindennapjait, időnként visszamenőleg is, hiszen amint az író egyre inkább beleásta magát a macskák világába, úgy kezdte a saját múltját is az ő szemükön keresztül nézni. Igaz, azt nem vélelmezte, „hogy bárki képes lenne teljesen őszinte önéletrajzot írni. Biztosra venném, hogy senki nem tudná elolvasni. Múltam egy gonosz folyam.”
A macskák ugyanakkor az értelmezés új kapuit nyitották meg az irodalmi fenegyerek előtt, aki viselkedésüket tanulmányozva újabb és újabb dimenzióit fedezte föl a világnak és a létezésnek, illetve olyan összefüggésekre ébredt rá, amelyeket a macskák magatartásának és gondolkodásának kitanulmányozása és megismerése híján nemigen vett volna észre. „Mi vagyunk a benti macskák – szögezi le Burroughs. – Mi vagyunk a benti macskák, akik képtelenek egyedül járni, és csak egyetlen hely létezik számunkra.”
Ennek a terjedelmében rövid, ellenben annál mélyebb és bölcsebb könyvnek az elolvasása után óhatatlanul is újra fölidéztem a macskákkal kapcsolatos személyes emlékeimet, és azon kaptam magam, hogy másként tekintek mind az egyes történésekre, mind az azokban főszereplő macsekokra. Vagy két héttel ezelőtt például az öcsémék egeret láttak a házukban, úgyhogy a nagyszülői tradíciókat követve fogták az udvari macskát és bevitték a szobába, hátha szagot és vérszemet kap. Amaz a rend kedvéért kötelességtudóan szippantott néhányat, aztán jobban érdekelte a kanapé és annak kaparászható hátoldala. Egyből benti macskává vált. William S. Burroughs könyvének elolvasása előtt talán azt mondtam volna, lám, a macskák sem a régiek. Most viszont már érteni vélem, ez a cicus miért viselkedett így.
Kiemelt kép: William S. Burroughs Ginger nevű macskájával. / Forrás: thegreatcat.org
