Egy régi megállapítás szerint mindenki életéről könyvet lehet írni. Nem kell sem különleges helyzetbe születnünk, sem különleges képességekkel rendelkeznünk ahhoz, hogy életünk annyi fordulatot és meglepetést hozzon, amennyi egy könyv oldalain is megjelenhet. Más szavakkal szólva, bármelyikünk élete van annyira különleges, hogy regényes legyen.
Az amerikai újságíró, David Von Drehle, több díjnyertes könyv és bestseller szerzője 2007-ben, kicsit belefásulva és belefáradva a világvárosi nyüzsgésbe, családjával Kansas Citybe költözött. Gyerekei azt kérték tőle, hogy írjon végre számukra is egy könyvet, meseszerű figurákkal. A mű meg is született, igaz, nem teljesen olyan lett, amilyet a gyerekek eredetileg elképzeltek, ám a végeredmény legalább annyira kalandos és meglepetésekben bővelkedő. Központi figurája pedig bizonyos értelemben valóban mesében illő. De ez csak első, felületes pillantásra tűnik így. Olvasás közben az is kiderül, hogy tulajdonképpen bármelyikünk élete lehet olyan, mint Von Drehle hőséé.
A szerző akkor ismerte meg Charlie White-ot, amikor amaz alsónadrágban a barátnője autóját mosta. Ebben önmagában véve még nincs semmi különleges, úgyhogy gyorsan hozzáteszem, hogy Charlie ekkor 102 éves volt.
Ami nem csupán matuzsálemi kornak számít, ezenkívül Charlie minden értelemben kiváló egészségnek örvendett. Ennek saját bevallása szerint semmiféle titka nem volt, se különleges életmód, se speciális étrend nem állt mögötte, egyszerűen – mint ő maga fogalmazott – Charlie-nak szerencséje volt.
Az emberben persze Charlie életének alaposabb megismerése közben időről időre fölvetődhet a kérdés, biztos-e, hogy minden esetben kizárólag szerencséről beszélhetünk. Ez az élet ugyanis – ahogyan mindannyiunké – nem csupán pozitív fordulatokat tartalmazott, hanem negatívokat is bőven. A végeredmény azonban (és ezzel talán nem spoilerezek túl sokat) mindent összevetve mégis olyan képet mutat, amire azt mondja az ember, hogy megérte végigcsinálni.
Persze eleve hatalmas dolog látni egy évszázad történéseit, nem is föltétlenül a történelemkönyvek lapjaira illő eseményeket, hanem végigélni a mindennapokat száz esztendőn keresztül úgy, hogy a korszak elején még többnyire lovaskocsik közlekedtek a poros utakon, egy évszázad múltán pedig műholdak keringek a Föld körül, és vezeték sem kellett ahhoz, hogy a zsebünkben tartogatott kis eszközökön keresztül eljusson hozzánk minden szükséges információ. (Abban az évben, amikor Von Drehle megismerte Charlie-t, dobták piacra az első iPhone-t.) Azt sem szabad elfelejteni, hogy Charlie White akkor született (1905-ben), amikor a technológia, a tudományok és a kommunikáció változásának és fejlődésének köszönhetően hirtelen nagy sebességbe kapcsolt a történelem. Az addig nemegyszer cammogónak tűnő idő egyszeriben pörögni kezdett, és miközben korábban évszázadok teltek el úgy, hogy legalábbis látszólag sok minden mozdulatlan maradt, a 20. század elejétől néhány emberöltő alatt annyi minden történt, hogy sokan olykor követni sem bírták a hirtelen változásokat.
Mindez rengeteg fájdalommal és lemondással járt: történelmi léptékű ideológiák emelkedtek föl és zuhantak össze rövid időn belül, miközben a rájuk épülő politikai rendszerek traumatizálták a mindennapokat és állampolgáraik életét.
Ezek egyfajta ellenpólusaként ott volt a tudományok fejlődése, ami számos tekintetben könnyebbé tetté a hétköznapokat, sőt a munkavégzést is, nem mellesleg gyógyíthatóvá tett sok betegséget és megnövelte az élettartamot. Ezt a folyamatot egyébként Charlie közvetlen közelről láthatta, ugyanis orvosegyetemet végzett, ily módon többféle módon és több irányból élhette át az orvostudomány ugrásszerű fejlődését és kiteljesedését.
„Charlie életművész volt – szögezi le Von Drehle. – Értette úgy, ahogy a nagy művészek értik, hogy minden élet komédia és tragédia, öröm és bánat, félelem és merészség keveréke. Mi választjuk meg életünk hangnemét az egymásnak feszülő hangok közül. Charlie még akkor is, amikor az ereje már fogytán volt, amikor a golfpálya akadálypályává változott, amikor nem tagadhatta többet, hogy a tolakodó idő legyengíti, úgy döntött, hogy a golfütőjét magabiztosan viseli tovább sétapálcának használva.”
Rendkívül hosszú életet élt: 109 évet, amit a statisztikák szerint százezer emberből várhatóan öten érnek meg.
Ezen idő alatt nagy segítségére volt a sztoicizmus, amely Von Drehle szerint „az az emberi üzemanyag, amellyel a legnagyobb távolságot tudjuk megtenni”.
Charlie nem föltétlenül tanulta vagy könyvekből leste el az antik időkre visszavezethető sztoikus gondolkodást: a saját élete tanította meg számtalan dologra. Ezek közül a legfontosabb talán az elengedés volt. Charlie első számú javaslata a nem irányítható dolgokkal kapcsolatban – Senecához vagy Marcus Aureliushoz hasonlóan – az volt, hogy „Engedd el!”. Ezt a saját maga számára is érvényes üzenetet követte mindvégig az általa megért több mint egy évszázad során, ez segítette át számos nehézségen és tette hosszú életűvé az emlegetett szerencsén kívül.
Vallásos családba született, apja lelkész volt, a helyi közösség egyik meghatározó és aktív tagja, emléke tragikusan fiatalon bekövetkezett halála után is megmaradt közösségépítő cselekedetei nyomán. Döbbenetes, fatális balesete talán először mutatta meg Charlie-nak az élet kiszámíthatatlanságát és a sors időnként elviselhetetlenül fájdalmas, ugyanakkor túlélésre nevelő fordulatait. Apjának elvesztését követően a kisfiú számára élete végéig meghatározó élmény volt egy nomád körülmények között eltöltött nyári kiruccanás, amelyről Charlie úgy mesélt Von Drehle-nek, hogy
„a legőrültebb tábor, amelyet el tudsz képzelni”: a spártai körülményeket fokozta, hogy a ruháikat is elszedték tőlük, ami mögött Von Drehle traumatizálást sejtett, nyomozott is ez ügyben, ám teljes bizonyosságot nem talált.
Nem csupán Charlie élt át akkoriban traumákat: Kansasből is sokan mentek a Nagy Háború idején Európába, hogy megmentsék Európát saját magától, valamint innét indult útnak a több millió halálos áldozattal járó spanyolnátha-járvány. Charlie azonban már akkor is leginkább élni akart. Barátaival egy Ford T-modellen nekivágott az Egyesült Államoknak (egyébként az a szervezet is kansasi volt, amelynek céljául tűzte ki, hogy Amerikát autós nemzetté tegye). Az időközben sok kortársával egyetemben dzsesszrajongóvá lett fiatalember akkor tanult orvoslást, amikor a legfőbb halálokok még nem a rák és a szívbetegségek voltak, hanem a fertőzések. Az autós kalandot újabb utazások követték, részben fizikai értelemben (például tengerjáró hajón vagy repülőn), részben mentálisan és intellektuálisan, amelyek során Charlie újabb és újabb érzelmi és értelmi tapasztalatok birtokába jutott. Mégpedig egy olyan korszakban, amelyet az akkori regények ábrázoltak a legnagyobb átéléssel és hitelességgel: a méltán híres A nagy Gatsbyhez hasonlóan például egy másik korabeli meghatározó mű, Philipp Gibbs Young Anarchyja „az elveszett gyökerek és a megbicsaklott erkölcs kérdéseit feszegette, abban a pesszimista hangvételben, amely a nyugati kultúrát sokszor jellemezte Charlie hosszú élete során”.
A Charlie könyve – Egy 109 éves ember inspiráló élete egyik fontos erénye, hogy nem csupán központi alakjára és annak sorsára fókuszál, hanem társadalom-, kultúr- és politikatörténeti kitekintéseket is nyújt az az elmúlt évszázad sokszor változó viszonyaira és a lehet, hogy időnként csak ideig-óráig tartó, viszont mégis az élet számos pontját meghatározó miliőire.
„A technológia változik, de az emberek nem. Az emberi tényező mindig számítani fog” – állapítja meg Charlie White életét vizsgálva David Von Drehle.
És valóban, a könyv egyik nagy tanulsága, hogy a körülmények sokat változhatnak és jó eséllyel változnak is („Egyetemes bölcsesség ezen a drága bolygón, a Földön – az egyetlenen, ahol az élet, a szeretet és az öröm egyáltalán lehetséges –, hogy semmi sem állandó”), ugyanakkor bizonyos dolgok megkerülhetetlenek maradnak. Például a fenyegetések léte is megkérdőjelezhetetlen.
„A huszonegyedik században a karrierek gyilkosa nem a világháború, hanem a digitális forradalom, amely egész iparágakat, gazdasági szektorokat nulláz le” – írja Charlie világháborús félelmei kapcsán Von Drehle.
Egy másik lényeges tanulság, hogy el kell fogadni, hogy hibázunk, és nem szabad a hibáinktól félni és megijedni. Charlie is számos hibát követett el, sok olyan kudarc érte, ami mögött saját személyisége, jellemének bizonyos vonásai állnak. Emberi kapcsolatai terén időnként csődöt mondott, nem sikerült például a házassága sem. Ugyanakkor tudta, hogy „hibák nélkül nincs élet” – és ez a gondolat megint csak visszavezethető a sztoikus filozófiára, például annak a könyvben is idézett egyik vezéralakjára, Epiktétoszra.
David Von Drehle egy véletlen találkozás nyomán írt egykori és néhai szomszédjáról könyvet. Charlie White kivételesen hosszú életet élt. A könyvből ugyanakkor kitűnik az is, hogy amennyiben elég erősek vagyunk és türelmesek vagyunk (leginkább önmagunkhoz), és elfogadjuk azt, ami megváltozhatatlan, előttünk is nyitva áll valami olyasmi, ami Charlie-nak megadatott – lehet, hogy nem hosszában, de tartalmában és minőségében mindenképpen.
Kapcsolódó cikkek:
