Érdekes megfigyelni hogyan jut eszébe Hollandiáról minden írónak valami más. Kinek Rembrandt, kinek a 2. világháborúban eltűnt, vagy éppenséggel megmentett műkincsek, kinek a biciklik, a coffee shopok vagy az eutanázia. És persze olyan szerző is akad, aki egyszerűen csak egy kellemes, élhető, szép ország képét rajzolja meg.
Katie Fforde: Hív Amszterdam
Ez utóbbira számítottam ebben a regényben is, hiszen a címéből arra következtettem, a főszereplők meghallják Amszterdam hívó szavát és engedelmeskednek neki. Feltételezésemet erősítette a fülszöveg, amely lakóhajókon játszódó romantikus sztorit ígért, illetve az angol cím, a Going Dutch, aminek kettős jelentése lehet. Átvitt értelmét viszonylag hamar elsajátítja minden angolul tanuló: arra a (szerintem teljesen logikus) megoldásra utal, amikor a több fős asztaltársaság nem egyenlő arányban dobja össze a számla árát, hanem mindenki kifizeti a saját fogyasztását. Szó szerint pedig arra, hogy valaki útra kel Hollandia felé.
Ehhez képest a történet valóban lakóhajókon játszódik, de egy angol tengerparti városkában. Itt dönt úgy az életközepi válságban szenvedő Joanna, hogy faképnél hagyja hűtlenkedő férjét, és belekezd valamibe, ameddig megteheti.
Jobb híján egy haverja hajóján talál szállást, és kap hamarosan lakótársat is a fiatal Dora személyében, aki ugyancsak összetört szívét ápolgatja. Idővel kiderül, hogy a hajót át kell vinni karbantartásra egy holland kikötőbe, és a két nőnek nincs más választása, mint hogy nekivág a Csatornának, természetesen rokonszenves fiatal, illetve jó karban lévő, kevésbé fiatal férfiemberek társaságában. Az úton azután különféle kalandok akadályozzák meg, hogy a megfelelő személyek túl korán egymás nyakába ugorjanak.
A végkifejlet nem ért meglepetésként, az azonban igen, hogy hőseink a címmel ellentétben soha jutnak el Amszterdamba. Helyette Dordrecht kikötőjébe hajóznak be, amelyik szintén nagyon szép kis városka, de olyan messze van az Amstel partjától, mint Makó Jeruzsálemtől.
A magyar kiadó nyilván arra gondolt, ha azzal próbálnák meg eladni a könyvet, hogy Hív Dordrecht, az összes példány a nyakukon maradna. Mondjuk én egyet biztosan megvettem volna, mert az ottani múzeumban őrzik az egyik kedvenc holland festőm, Aalbert Cuyp képeit, viszont belátom, erre nem lehet piaci tervet alapozni. De a lényeg, hogy szárba szökken a szerelem, és a regény azzal a kellemes tanulsággal zárul, hogy ennek az életkor nem akadálya.
Ian McEwan: Amszterdam
Számomra a jó regény egyik ismérve, hogy egyszerűen beránt, szeretnék belelépni a történetbe, és beleavatkozni, hátha akkor más fordulatot vesznek az események. Ez történt a Vágy és vezekléssel is: ha rajtam múlik, jól megrázom Brionyt, aki erre feladja gonosz tervét, és nem teszi tönkre minimum két ember életét. Igaz, akkor nem születik meg ez a nagyszerű regény, amelyet a filmváltozata nyomán (és a két főszereplőnek, Keira Knightley-nak és James McAvoy-nak köszönhetően) még jobban megszerettem.
Boldogan csaptam le tehát erre a regényre is, főleg hogy a szerző Booker-díjat nyert vele. És valóban, ez is már az első mondataival berántott, ott álltam a temetőben a négy középkorú férfi mellett, annak a nőnek a temetésén, aki valaha mindegyiküknek a szeretője vagy a felesége volt. Éppen az ő idő előtti halála szembesíti őket a saját halandóságukkal, és hozza be a címbeli Amszterdam témáját, ahol legális az asszisztált öngyilkosság: a két főszereplő megegyezik, bármelyikük akarná ezt a megoldást választani, a másik segíteni fog neki.
Innen indul a cselekmény, hogy felváltva szembesítsen minket mulatságos jelenetekkel és erkölcsi dilemmákkal politikáról, pénzről, képmutatásról, erőszakról, emberi kötelességekről és a sajtó hatalmáról.
Bár a történet tele van ellenszenves figurákkal, kedvencet azért találtam közöttük, a zeneszerző Clive-ot. Talán azért, mert tud saját magán nevetni, például amikor egy suta pillanatban rádöbben, mégsem kellene önmagát Beethovenhez hasonlítania. Vagy talán azért, mert a fejében zajló kreatív folyamatokat bemutatva McEwan magával ragadó líraisággal ír a zenéről. Az egyetlen, számomra érthetetlen megoldás a váratlan csavar a végén, amely egészen más irányba viszi el a történetet, mint gondoltam volna. Ezért aztán Booker-díj ide vagy oda, az én kedvencem a szerzőről továbbra is a Vágy és vezeklés marad.
Robert Matzen: A holland lány – Audrey Hepburn a második világháborúban
Ha szóba kerül a hollywoodi film aranykora, a legnépszerűbb sztárok listáján nemcsak nálam jár az élen Audrey Hepburn. Nehezen tudnám megmondani, melyik szerepében szeretem őt a legjobban, a Római vakáció bájos herceglányaként, a Háború és béke őzikeszemű Natasájaként, vagy a My Fair Lady Elizájaként, akit úgy elragad a hév a lóversenyen, hogy elegáns kalapjáról meg a belé vert illemszabályokról elfeledkezve, régi, műveletlen modorában biztatja a maga favoritját. És persze feledhetetlen az UNICEF-ben a gyerekekért végzett munkája, hiszen ő nem fotózkodni, hanem valóban segíteni járt a világ szegényeihez. Szépség, tehetség és emberileg is nagyszerű tulajdonságok ritkán keverednek egy világsztárban olyan szerencsés módon, mint őbenne.
Hollywoodi karrierje és a neve miatt a legtöbben amerikainak gondolják, holott az édesapja brit volt, az édesanyja pedig holland bárónő, fiatalkora elején Hitler, illetve a vele szimpatizáló brit nácik lelkes támogatója.
A szülők szétválása után a kislány Angliában járt iskolába, ott kezdett el balettozni, és onnan rendelte haza az édesanyja, miután kitört a háború. Ekkor lett belőle újra Adriaantje, a címbeli holland lány. A történet középpontjában Hollandia német megszállásának évei állnak, egy olyan lány szemszögéből elmesélve, akinek a családja brit katonákat rejtegetett a házukban, és aki maga is fellépett titkos rendezvényeken, hogy pénzt szerezzen a holland ellenállásnak, illetve egy orvos asszisztenseként aktívan részt vett ebben a munkában. Aki kénytelen volt végignézni, hogy a nagybátyját túszul ejtik, majd kivégzik a nácik, és aki annyit éhezett 1944-45 telén, hogy egész életében nem felejtette el.
Az előszóban a színésznő fia, Luca Dotti azt írja, számára is szolgált új információkkal a könyv. Mi is ebből érthetjük meg, miért érzett rokonságot a saját élete és Anne Franké között, miért nem volt képes eljátszani a tragikus sorsú lány szerepét, és milyen gyerekkori élmények munkáltak benne akkor, amikor az UNICEF jószolgálati nagyköveteként járt az éhező gyerekek között. Ha eddig csodáltuk Audrey Hepburnt a filmvásznon, most megtanuljuk csodálni őt mindazért, amit a hétköznapokban tett.
