Huszonévesen az ember azt képzeli, övé a világ! Csak akkor kell tanulnia, ha akar, és akkor is azt, ami érdekli, rengeteg lehetőség áll előtte, csak el kell döntenie, melyiket válassza. Ha mégis elbizonytalanodik, úgy érzi, megterhelő a sok életfeladat, amit az elvárások szerint most kellene megoldania, azt hiheti, vele van a baj. Pedig egyszerűen csak azt éli át, amit oly sok kortársa, és aminek mostanra nevet is adtak a szakemberek: ez a kapunyitási pánik.
Átélte ezt a jelenséget a Kapunyitási pánik című könyv fiatal szerzőpárosa is. Koczor Nóra tanácsadó szakpszichológus és Mihályi Fruzsina középiskolai tanár a saját élményeit is felhasználva alkotta meg ezt a kötetet, amely nem egyszerűen könyv, hanem önismereti munkafüzet fiatal felnőtteknek.
Titeket mennyire viselt meg a kapunyitási pánik?
Nóra: Nekem diploma után fogalmam sem volt róla, mit szeretnék csinálni, maradjak a pszichológiánál, vagy tanuljak valami teljesen mást. Több munkahelyen, különböző pozíciókban fordultam meg, mire eljutottam a tanácsadáshoz, a mai napig ezen a területen dolgozom, és nagyon szeretem. De ez kőkemény folyamat volt. Emellett az emberi kapcsolataim is rengeteget változtak, hiszen ilyenkor a középiskolai barátoktól eltávolodunk, és azzal küzdünk, honnan szerezzünk újakat, illetve a régiekkel, hogyan tudjuk tartani a kapcsolatot. Úgy látom, ez az a két változás, ami a leginkább megviseli a fiatalokat a felnőtté válás során.
Fruzsi: Engem már az érettségi évében megtalált a kapunyitási pánik. Rengeteg minden foglalkoztatott, ezért a felvételi listám is nagyon színesre sikerült, írtam be szülésznő szakot, kommunikáció és médiatudományt, pszichológiát, illetve a tanár szakot. Végül ez utóbbit választottam, mert abban van egy kis pszichológia, egy kis kommunikáció, azt gondoltam, lehet ez az irány való nekem. Elkezdtem tanárként dolgozni, imádtam is, de az elmúlt egy év tiltakozásai után úgy láttam jobbnak, ha váltok és újratervezem az életemet, úgyhogy most Ausztráliában dolgozom.
Nálunk hivatalosan tizennyolc évesen válik nagykorúvá az ember, de mit jelent valójában a felnőtté válás?
Nóra: A klasszikus felfogás szerint három feltétele van annak, hogy valaki felnőttnek minősüljön: a származási családunkról való leválás, a karrierutunk megtalálása és egy stabil intim kapcsolatnak a kiépítése. Ez a hivatalos definíció. Azt gondolom, kevesen vagyunk, akik ebből mindent ki tudunk pipálni. Éppen ezért a klienseimnek is azt szoktam mondani, hogy ha felelősséget tudunk vállalni önmagunkért, a döntéseinkért, és tudatosan haladunk előre ebben a folyamatban, akkor már funkcionáló felnőttek vagyunk. A munkafüzet hat fejezetében is ezek a témák jelennek meg. Az első fejezet önmagunkról szól, a másodikban pályaorientációs vonalon indulunk el, a harmadikban a pénz kap fontos szerepet, míg a többi fejezet az emberi viszonyokról szól, a baráti, a párkapcsolat és a családi kapcsolatok változásán keresztül vizsgáljuk magunkat.
Ebben a folyamatban az olvasó társául szegődik hét fiktív ember. Miért gondoltátok ezt fontosnak, és hogyan alakítottátok ki az ő történetüket, a személyiségüket?
Fruzsi: Az a tapasztalatunk, hogy a kapunyitási pánikra nemcsak az alapos önismeret lehet gyógyír, hanem az is, ha látjuk, nem vagyunk egyedül a kihívásainkkal, a kételyeinkkel, a problémáinkkal. Ezért gondoltuk jó ötletnek a hét fiktív karaktert létrehozni, hogy ők is az olvasóval együtt töltögessék a feladatokat. Az ő karakterüket próbáltuk minél színesebbre megalkotni, és a problémák minél szélesebb skálájáról válogattunk. Van, aki diákhitellel küzd, más egy olyan párkapcsolatban ragadt benne, amiből jobb lenne már kiszakadnia, megint más csak a családi nyomás miatt választott szakot az egyetemen. Így minden olvasó találhat közöttük olyat, akivel azonosulni tud.
Segíthet az önismeretben az, ha az ember egyedül kitölti a feladatokat, vagy érdemes másokat is bevonni ebbe, megkérdezni, ők hogyan látnak minket?
Fruzsi: Mindenképpen segítség lehet a munkafüzet önmagában is, mindig hasznos, ha elkezdünk gondolkodni magunkról, de ha úgy érezzük, hogy szükségünk van rá, akkor érdemes szakemberhez fordulni. Az önismereti munka azért elég nehéz, nem állunk feltétlenül készen arra, hogy bizonyos dolgokkal szembenézzünk, és ilyenkor jól jöhet a külső segítség.
Az egyik központi téma a pályaválasztás, ami azért is nehéz feladat, mert tizennyolc évesen kevesen tudják pontosan, mit szeretnének csinálni.
Fruzsi: Úgy látom, sokak számára riasztó az a gondolat, ami az érettségit körüllengi, hogy amit itt kiválasztasz, az egy egyszeri döntés, és utána kész, eldőlt az életed. Szerintem fontos lenne ezt a terhet levenni a fiatalok válláról. Tudatosítani kellene bennük, hogy ha elindulnak egy irányba, az nem jelenti azt, hogy elzárnak maguktól minden más irányt, hogy később nem választhatnak mást, vagy nem állhatnak több lábon.
Nóra: Szerencsére ma már kezd terjedni az a felfogás, hogy inkább pályaorientációról beszélünk, ami sokkal nyitottabb, rugalmasabb megközelítés. Azt jelenti, hogy elindulunk egy irányba, és azon belül vagy megtaláljuk a kedvünkre való területet, de az is lehet, hogy teljesen más irányba fordulunk. Egyelőre elég nehéz nem szakmákban gondolkodni, mert erre vagyunk kondicionálva. De sokkal hasznosabb, hogyha képességekben gondolkodunk és készségeket próbálunk elsajátítani. Ebben is ott van az önismereti folyamat: megtapasztalom, mire vagyok képes, mit tudok megtanulni, és hogyan tudok abból akár egy saját munkaterületet összegyúrni.
