A Brontë lányok annak idején nagy botrányt kavartak a regényeikkel, főként azért, mert szokatlan nyíltsággal írtak a női érzésekről, vágyakról, és abban a korban ez nem volt megszokott. Ez a lírai megközelítés, de mi lehet a valóság? Vajon kit szeretett igazából Charlotte, Emily és Anne?
A Jane Eyre címszereplője vagy Catherine Earnshaw az Üvöltő szelekből olyan szenvedélyes hősnők, hogy róluk olvasva a kortársak egészen zavarba jöttek. Hát így is szerethet egy nő? Ilyen hévvel, ilyen vágyakozással, ilyen odaadással? Nem ilyen hanghoz szoktak hozzá, és főleg nem női írók tollából. Nem csoda, hogy rögtön megindult a találgatás, miféle személyes élmények inspirálhatták a szerzőket. A kérdésre a modern irodalomtörténet is igyekezett választ adni, ami hol sikerült, hol nem.
Charlotte: irodalmi pletyka és szenvedélyes levelek
Charlotte Brontë regényét, a Jane Eyre-t olyan lelkesen fogadták az olvasók, hogy három hónap alatt 2500 példány kelt el belőle, és fél éven belül kétszer is újra kellett nyomni. Népszerűségéhez hozzájárult az a híresztelés, miszerint az őrült feleségét a kastélya padlásán rejtegető Mr. Rochester alakját a tekintélyes íróról, Thackeray-ről mintázta a szerző. Valójában ők ketten csak évekkel később találkoztak először személyesen, ám Charlotte-nak a második kiadás előszavában férfikollégájáról írott meleg szavai, és az a tény, hogy az író feleségét történetesen szintén elmeotthonban ápolták, elegendőnek bizonyultak ahhoz, hogy a pletyka lábra kapjon. A híresztelés szándéktalan, mégis hatékony PR-fogásként serkentette a keresletet mind a Jane Eyre, mind Thackeray regénye, a Hiúság vására iránt.
Ez tehát csak pletyka volt, az viszont tény, hogy legidősebb nővér Brüsszelben mélyen és reménytelenül beleszeretett annak az iskolának a tulajdonosába, bizonyos Constantin Hegerbe, ahol először Emilyvel, majd később egyedül dolgozott tanárként. Ezt az élményt örökítette meg a Villette című regényében. Rejtély, Charlotte mi vonzót találhatott a heves vérmérsékletű, bigott, ingerlékeny, előítéletekkel teli, arrogáns M. Hegerben, akit az egyik levelében úgy jellemzett: „kicsi, fekete, csúnya lény.” Ám mint tudjuk, a szerelem vak, az ember pedig öngerjesztő lény. Charlotte is sikeresen trükközte bele magát ebbe a viszonzatlan érzelembe, könyörgő levelekkel bombázva az egyébként nős férfit még jóval azután is, hogy végleg hazatért Brüsszelből. „Ha a mesterem teljesen megvonja tőlem a barátságát, tökéletesen remény nélkül maradok – ha megajándékoz egy kis barátsággal, nagyon kevéssel, akkor elégedett leszek, boldog, lesz okom élni, dolgozni.”
Heger nemhogy nem válaszolt, hanem összetépte vagy simán kidobta a leveleket, a felesége azonban feltúrta a papírkosarat, gondosan összeragasztotta a darabokat, és elrejtette őket az ékszeres dobozában. Így maradtak meg az utókornak, majd kerültek 1913-ban az Heger-leszármazottak adományaként a British Library gyűjteményébe.
Emily: képeslap Valentin-napra
Charlotte-tal ellentétben a vadóc, visszahúzódó Emily szerelmi életéről semmi konkrétumot nem tudunk. Frances O’Connor róla szóló, 2022-es filmjében az apjuk egyik segédlelkészével, William Weightmannel bonyolódik viharos viszonyba. Ez a film azonban nem életrajzi történet, hanem fikció, így ez a szenvedélyes szerelem is csak a rendező-forgatókönyvíró fantáziájának terméke.
Ezzel szemben a legkisebb testvérnek, Anne-nek szentelt weblap és blog (annebronte.org) szerzője úgy vélekedik, a szóban forgó melegszívű, segítőkész, és nem utolsó sorban jóképű fiatalember valójában Anne udvarlója volt. Ugyan a főnöke mindhárom lányával gálánsan viselkedett, például 1840. február 14-én valamennyiüknek küldött Valentin-napi képeslapot, miután tudomására jutott, hogy még sosem kaptak ilyesmit. Sőt, a haworth-i parókiáról elgyalogolt a 16 km-re fekvő város postahivatalába, nehogy a helybeli postabélyegző idő előtt leleplezze. A személyre szabott verset tartalmazó képeslapokból Charlotte épp a lelkészlakban vendégeskedő barátnőjének, Ellen Nussey-nak is jutott, Weightman szívét azonban a négy fiatal hölgy közül állítólag Anne ejtette rabul.
Anne: valóság helyett költészet
Az elméletet csak közvetett bizonyítékok támasztják alá, például az, hogy Anne nemcsak a legszebb, hanem a legvallásosabb is volt a lányok közül, pont lelkészfeleségnek való. Vagy Charlotte egyik levele, amelyben arra panaszkodik, hogy a templomban az új káplán szemben ül Anne-nel, megállás nélkül őt bámulja, és sóhajtozik, hogy magára vonja a figyelmét. Az is valószínű, hogy Anne nagy valószínűséggel a fiatalemberről mintázta az Agnes Grey férfi főhősét, Mr. Westont. A regénybeli lelkész ugyanolyan hűségesen látogatja a szegényebb egyháztagokat, ahogyan ezt a valóságban a jólelkű káplán tette, ám ezekből a vizitekből nála szerencsésebben jön ki. Weightman ugyanis azért hunyt el 1842 augusztusában, mindössze huszonnyolc évesen, mert a környéken kolerajárvány tört ki, és az egyik beteg megfertőzte.
Halálát követően Anne melankolikus versekben gyászolta el a szerelmét, és ha a valóságban nem mehetett hozzá feleségül, megtette fiktív alteregója a regényében. Az Agnes Grey hősnője ugyanis végül megtalálta, amit keresett, a megélhetését az édesanyjával közösen nyitott iskolában, a boldogságot pedig egy olyan férfi oldalán, aki Charlotte és Emily sötét, indulatos, mélabús férfialakjaival ellentétben kedvesen viselkedik a nőkkel – szakasztott, mint William Weightman. Ha Anne-nek csak egy kicsivel több szerencse jutott volna az életben, ez a sors az ő sorsa is lehetett volna.
