A múlt végül mindannyiunkat utolér, olvasható a Kalligramnál megjelent Szív utca című családregény fülszövegében. És ahhoz, hogy megtaláljuk önmagunkat, nem árt megismerkednünk vele.

Többek között Orvos-Tóth Noéminak és remek könyveinek köszönhetjük, hogy rájöttünk: családunk múltja, története nagyban befolyásolja a mi és az utánunk következő generációk életét is. Aki veszi a fáradságot, hogy beleássa magát felmenői sorsának megismerésébe, könnyen gazdagodhat meglepő, az ő életét is érintő tanulságokkal.

Gurubi Ágnes újságíró ugyancsak

családja múltját kutatva döbbent rá, az egykori események és viszonyok milyen mértékben hatnak döntéseire,

jelenére, de még lányai jövőjére is.

„Van egy hang a fejemben. A Duna-parton hallom a legerősebben. Azt mondja, emlékezzek, idézzem fel, mikor fagyott meg a szívem! Menjek mélyre, derítsem ki, találjam meg a többi megfagyott szívű nőt a családban. Egyre csak mondja a hang a fejemben. A hang egy férfi hangja” – olvasható a Szív utca bevezetőjében, melyből az is kiderül:

„Az én történetemből hiányoznak a férfiak. Ahogyan az összes női felmenőméből. Láthatatlanok. Pont úgy, ahogyan én voltam apám számára. Engem apám soha nem látott. Átlátszó voltam neki. Mint egy hártya. Keresztülnézett rajtam, akár egy tisztára pucolt ablak üvegén. Szellemgyerek. Egy napon születtem az anyjával. Talán ez lehetett a baj. Vagy hogy lány lettem. Végzetes hiba. Kijavíthatatlan. Huszonhét volt, amikor megszülettem. Addigra már egy kétéves lánygyerek apja. Fiút várt, de ezt soha nem mondta volna ki. Egy belevaló srácot, akivel lehet focizni, horgászni, meccset nézni. Akivel együtt mehet a kocsmába sörözni. Nem sikerült. Kudarcot vallott.”

A szerző egy interjúban így fogalmazott: „Igazi lányos család a miénk. Anyai nagyanyámék hatan voltak testvérek, mind lányok. Nekem is nővérem van, és neki is, nekem is két-két lányunk.

Mifelénk a nők mindig erős, határozott, kemény emberek voltak, és ezt a mintát generációk óta megkérdőjelezés nélkül követjük.

Ma már értem, hogy a háborúk, az elszenvedett traumák, a férfiakkal való találkozások, a férfiak elvesztése, azzal, hogy nem voltak jelen a családban, a nők számára csak úgy volt túlélhető, hogy lefagyasztották az érzéseiket. Viszont ennek a következményeivel nem foglalkoztak, megóvták magukat a fájdalomtól, egyben megfosztották magukat a boldogságtól is. Szerettem volna ezt a fagyos szívet felolvasztani, és az motivált a leginkább, hogy a lányaimnak ezt a fajta mintát ne adjam tovább, azért akartam feltárni a múlt traumáit, hogy a lányaim jelenét és jövőjét már ne befolyásolja. Erősnek és határozottnak lenni jó, de kemény már nem szeretnék lenni.”

Ez tehát az alaphelyzet: egy család, amelyből lényegében, ha ott voltak is, hiányoznak a férfiak.

Nemzedékről nemzedékre. Kérdés, mit lehet kezdeni ezzel az adottsággal. Ahogy az is, hogyan jöhetünk rá, hogy ez a múlt nagyon is jelen van a mindennapjainkban. Indulatos mondatainkban, zátonyra futott kapcsolatainkban, megmagyarázhatatlan testi tüneteinkben.

A Szív utca családregény, de a tények mellett fiktív elemek is vannak benne. Sodró lendületű, izgalmas (hiszen melyik élet nem az?), és sokszor megrendítő. És mivel jóval tágabban értelmezhető, mint egyetlen család története, és tanulságaival, felismeréseivel sokakhoz képes szólni, akár terápiás szövegnek is felfogható. Amelynek segítségével talán mások is eljuthatnak oda, hogy a múltfeltárás végén ne kelljen így jellemezniük magukat és szeretteiket:

„Az én őseim vándorló lelkek. Vérükben a menekülés, ismerős, otthonos érzés számukra a kirekesztettség.”