Az 1947-ben született Stephen King mindig több volt egyszerű horrorszerzőnél: a társadalmi mondanivaló már korai, a mostaniaknál primérebb módon ijesztgetős regényeiben is megjelent. Az Intézet pedig úgy és attól rémisztő, hogy nagyon sokat árul el a világunkról.

Könnyen lehet, hogy ez King eddigi legfélelmetesebb regénye, írta a New York Times kritikusa, Laura Miller tavaly szeptemberben, miután elolvasta az amerikai szerző legújabb művét. Az Európa Kiadónak hála a könyv szinte hónapok alatt elért Magyarországra is, így magunk is megítélhetjük, tényleg olyan borzongató-e.

Egészen röviden: igen.

Bővebben pedig – először is lássuk tömören a cselekményt, anélkül hogy lelőnénk a poénokat. Egy nyugodt minneapolisi kertvárosi utca egyik házába egy éjjel három fegyveres érkezik. Meggyilkolják a ház urát és annak feleségét, tizenkét éves fiukat, Luke-ot pedig elkábítják, betuszkolják egy fekete SUV-ba, és magukkal viszik. Az egész akció alig két percet vesz igénybe. A fiú az Intézetben ébred, egy olyan szobában, amely kísértetiesen hasonlít a sajátjára, azzal a különbséggel, hogy ennek nincs ablaka. Csakhamar kiderül, hogy a helyen, ahol van, több hozzá hasonló gyereket tartanak fogva: közös bennük, hogy

különlegesen tehetségesek, és rendelkeznek a telekinézis, vagy a telepátia képességével.

Mint Luke értesül róla, az „Első részleg”-ben vannak, ahonnan az ott lévők idővel átkerülnek a „Hátsó részleg”-be. Ez, mint az egyik lány, Kalisha mondja, különleges hely: olyan, mint egy szálloda, ahová bejelentkezel, de kijelentkezni már nem fogsz.

Az Intézet igazgatója, Mrs. Sigsby a munkatársaival együtt azért dolgozik, hogy a gyerekekből kinyerje rendkívüli képességeiket. És ebben nem ismernek kegyelmet. Aki együttműködik, zsetonokat kap, amelyekből akár alkoholt és cigarettát is vásárolhat az étkezőben lévő automatákból (ne feledjük: tíz-egynéhány éves gyerekekről van szó), aki viszont ellenszegül, brutális büntetésre számíthat. Luke Ellis a különleges gyerekek közül is kitűnik, és elhatározza, hogy kiszabadul az Intézetből. Igen ám, csakhogy innen még soha nem szabadult ki senki…

Jó a sztori, nyomasztóak és néhol tényleg rendkívül rémisztőek a részletek, de King nem attól nagy író, hogy képes ijesztgetni az olvasóit.

King nagyon sokat tud az emberi lélekről,

és elég bátor hozzá, hogy a legmélyére nézzen. Regénye parabola, de annak nagyon is valóságos. Vagy, ahogy a már említett amerikai kritikus fogalmaz:

„Az Intézetben nincsenek szellemek, vámpírok, nincs benne egyetlen ördögi lény vagy másik dimenziókból érkező entitás sem. Ebben a könyvben ártatlan gyerekeket kínoznak, de azok, akik ezt teszik, nagyon sokan alig különböznek öntől vagy tőlem, kedves olvasó.”

De vajon mi visz rá egy embert arra, hogy a gyerekek bántalmazását előbb szükséges rosszként, később pedig már egyszerű napi rutinként fogja fel? És: az elnyomott, a hatalommal, a világgal szemben eszköztelen és esélytelen egyén hogyan őrizheti meg mégis emberségét, és hogyan küzdhet meg önmagáért? Alapvető kérdések nemcsak a kingi univerzumban – a válaszok azonban nagyon is kingiek. Stephen Kinget az 1974-es Carrie óta többször leírták, mondván, már nem tud újat mondani. Aki elolvassa Az Intézetet, meggyőződhet róla, hogy erről szó sincs.

A horror királya hetvenhárom évesen éppolyan zseniális és menő,

mint karrierje kezdetén, vagy éppen az egész világra a frászt hozó Ragyogás idején volt. Talán csak érettebb lett valamivel. De ez egyáltalán nem tesz neki rosszat.