Vonnák Diána kulturális antropológus első szépirodalmi alkotása, a Látlak című novelláskötet ismert és ismerősnek tűnő tájakra kalauzol bennünket, ismert és ismerősnek tűnő sorsokat, karaktereket villantva fel előttünk. Mindenki ugyanazt tapasztalja, csak máshogy és máshol éli meg? Mennyire határoz meg bennünket, hogy honnan jövünk, és lehetünk-e ideális távolságra egymástól? Többek között erről kérdeztük a szerzőt.

Létezik ideális távolság, ahonnan a legjobban lehet látni a másik embert, az életét, és a problémáit?

Nehéz lenne általánosítani. Talán az a távolság a jó, ahonnan nem túl nagy a kísértés, hogy a saját azonosulásaink felől nézzünk (csak) a másikra, de nem akkora, hogy eszköztelenek legyünk, ha hozzá akarnánk kezdeni a lebontásához. Gyakorlatban azt hiszem, a résztvevőkön áll, hogy ez mit jelent.

A könyvében a világ egy kifejezetten otthonos helynek tűnik, pont azért, mert a novellái azt a benyomást keltik, hogy járjunk bárhol, a problémák, a frusztrációk, az örömök, a bánatok mind egy tőről fakadnak. Egy földrajzilag és kulturálisan is távoli pontot ismerőssé/otthonossá tehetnek a közös történetek?

Szerintem egyszerre igaz, hogy vannak közös történeteink, és az, hogy bizonyos tapasztalatokkal nem tudunk mindent áthidalni. Például mielőtt kitört a háború Ukrajnában, nekem meredek tanulási folyamat volt kezelni tudni a megelőző hónapok bizonytalanságát, ahogy most is rengeteget tanulok magamról is, másokról is, miközben értelmes, gyakorlatias és lehetőleg érzékeny módon igyekszem mobilizálni magamat a szervezkedésben és a segítésben.

Egész máshogy szólok most ismerősökhöz, kollégákhoz, akik megtapasztalták a jugoszláv háborút, a szír háborút vagy egyéb fegyveres konfliktust, és azonnal megérzem, ha valakiben nemcsak a jó szándék, hanem a tapasztalat is munkál, mikor ilyesmikről beszélünk.

Szerintem a közös történetek nagyon fontosak, és nagyon fontos az is, hogy ekként ismerjük fel őket. Ugyanakkor figyeljünk a korlátaira annak, hogy a saját tapasztalatainkat egyfajta tolvajkulcsnak használjuk, a közös történet tényleg közös legyen, ne a sajátunk másra olvasása.

A novelláiban gyakran előkerül az ismerős-idegen ellentétpár, a rácsodálkozás a másik emberre. Mennyire helyhez kötött dolog a személyiségünk, mennyire határoz minket az, hogy hol élünk, honnan jövünk?

Szerintem társas lények vagyunk, a társadalmi közeg, a család, a kulturális hatások sokszor mélyebben formálnak minket, mint azt kényelmes elismernünk. Ezért is annyira fontos és közös feladat ennek a közegnek a gondozása: az iskolától a politikai közérzetig, a közterekig minden alakít minket. Én biztosan elképzelni is nehezen tudom, ki lettem volna egy más gyerekkorral, vagy egy olyan felnőttkorral, amit más helyszínek és nyelvek alakítanak, mint amik végül tették.

Maga a nyelv is, amin egymáshoz szólunk, egy közös eszköz, a közös világunk képeződik le a fordulataiban, megszokásaiban, egy kis régészkedéssel szépen ki tudjuk bontani a társadalmi, politikai viszonyaink, az előítéleteink történetét belőle.

Az irodalmi szöveg segít kimozgatni a nehézkedését, a berögződéseit, jó esetben nyelvet keres tapasztalatokhoz, amikről dadogva, esetlenül beszélünk. Néha szinte szabadsággyakorlat, és mint ilyen, végtelenül személyes. Ez egy lenyűgöző mátrix, ezért is foglalkoztatnak engem annyira az olyan helyzetek, amikor jobban rá tudunk látni a saját mintáinkra, és a környezetváltozás, az idegenekkel való találkozás ilyen.

Hol létező és jól bezonosítható helyekről ír, hol pedig valós alapokon nyugvó, de mégis fiktív terekben játszódnak a novellái. Hogy születtek meg ezek a képzeletbeli terek?

Ismert helyekkel kezdek ilyenkor játszani, egyszer csak megjelennek a fejemben egy nemlétező város körvonalai, hegyeké, amelyek akár ott is lehetnének a láthatárán a hágónak, ahol jártam, de valójában nincsenek. Ebben mindig van egy kis tipizálás, talán az ilyen világteremtésnél ez elkerülhetetlen is, de sokszor egyszerűen másfajta szabadságot enged meg ez a fajta alkotómunka, a történet belső törvényei mentén tud alakulni a helyszín.

Ezt sokkal áttételesebben tudnám megtenni Budapesttel vagy Londonnal mondjuk. Szeretek térképeket rajzolni a fiktív városokhoz, sokszor jóval több időt töltök el a megteremtésükkel, mint amennyi kilátszik a végén megszülető szövegből. A képzeletnek ez a szabályozott és kicsit eszközszerű használata nagyon felszabadító tud lenni.

Szavazatát www.libri.hu/irodalmi_dij oldalán adhatja le.


Még több cikk a témában:

„Néha már arra gondoltam, hogy feladom” – interjú Danyi Zoltánnal

Danyi Zoltánnal az 2022-es Libri irodalmi díjak egyik döntősével beszélgettünk A rózsákról című kötetéről.

“Humorral szemlélek mindent” – interjú Bödőcs Tiborral

Mulat a manézs című könyvével ismét ott van a Libri irodalmi díjra jelölt legjobb tíz szerző között Bödőcs Tibor, humorista.

Darabont Mikold: Kultúra nélkül az élet sivár és élhetetlen

Művészbejáró című cikksorozatunk második részében a Libri irodalmi díjak kapcsán Darabont Mikolddal, a Pécsi Nemzeti Színház színészével beszélgettünk.

Olyan, mintha esélyem lenne több életet megismerni.” – Rudolf Szonja a könyvekről és a színjátszásról

Művészbejáró című cikksorozatunk első részében a Libri irodalmi díjak kapcsán Rudolf Szonjával, a Miskolci Nemzeti Színház színészével beszélgettünk.