A science fiction könyveknek mindig jelentős rajongótábora volt, azt mégis kevesen tudják, hogy évről évre díjazzák is a műfaj hazai termésének legjobbjait. Jövőre éppen 25. évfordulóját ünnepli majd a Zsoldos Péter-díj, aminek névadója ismert író volt a ’70-es, ’80-as években. Az idei díjátadó előtt a szerző fiával, Zsoldos Dáviddal beszélgettünk.
A zene és az irodalom volt a két nagy szakmai szerelem az édesapja életében. Emlékszik, mi volt az első zenemű, amit megmutatott önnek? És persze alapvető a kérdés: esténként lefekvéskor tudományos-fantasztikus történeteket talált ki, amikor mesélt?
Az első zeneműre nem emlékszem, talán éppen azért, mert mindig is zene vett körül, születésemtől fogva. Méghozzá nemcsak lemezről, hanem élőben is, hiszen édesanyám, Durkó Katalin akkoriban még aktív zongoraművész volt. Apámnak a zene volt a legnagyobb szenvedélye, szoros versenyben az olvasással, esti mesélésre viszont egyáltalán nem tudok visszaemlékezni. Arra ugyanakkor igen, hogy az öcsémmel együtt már óvodáskorunkban olvastunk, mert az olvasás iránti szenvedélyt nem lehetett nem elkapni tőle.
Beszélt arról az édesapja, hogy miért kezdett el érdeklődni a tudományos-fantasztikus irodalom iránt?
Ő nem a sci-fi iránt érdeklődött, hanem általában az irodalmat, a jó irodalmat ette nagykanállal. Bár persze olvasta és nagyon szerette Asimovot, Lemet, Bradburyt, vagy a Sztrugackij-testvéreket, még sokkal többet olvasott Merle-t, Kodolányit, Proustot, Graves-t, a francia és az orosz nagyepikát. Mindent, ami érdekelte, ideértve az irodalom mellett a csillagászatot, a történelmet és a természettudományokat általában.
Hogy ő maga miért a tudományos-fantasztikus irodalomban találta meg az otthonát, erre nehéz választ adni, de talán az a megfejtés, hogy a ’mi lenne, ha?’ típusú gondolatkísérletekre – amelyeket ő annyira szeretett – számára a sci-fi zsánere volt a legalkalmasabb keret.
Nem kellett felrúgnia a történelem, vagy a fizika szigorú és általa annyira tisztelt tényeit, mégis újraírhatta a görög városállamok történetét, benne egy földi űrhajóssal.
Mikor olvasta el az édesapja könyveit, és melyik a kedvence?
Még gyerekfejjel végigolvastam mindegyiket, volt, amit többször is, és azóta is elő-előveszem őket. Mint a legtöbb rajongó, én is A Vikinget és a Távoli tüzet szeretem a legjobban: sodró lendületű, izgalmas történetek, amelyek annyira lekötik az olvasót, hogy még a többedik olvasásra is rá tudunk csodálkozni olyan kiválóan megrajzolt karakterekre, mint Dimmu, Ordsu, vagy Pehnemer.
De azokat is megértem, akik a „valódi” sci-fiket tartják többre, azaz például A feladatot, vagy az Ellenpontot. Ezekben a történetekben ott van a ’60-as évek atomfenyegetettségének – sajnos ma megint aktuális – árnyéka, de legyen bármennyire is dermesztő az ezekben megjelenő disztópia, mindig ott van az ember és a remény is egy jobb világra. A Portré négy ülésben pedig igazi kakukktojás az életműben: egy életrajzi regény Muszorgszkijról, amelyben úgy rajzolódik ki a zeneszerző magával ragadó személyisége, ahogy Repin festi a regényben az élete utolsó napjait élő muzsikust.
A sci-fi mindig népszerű műfaj volt, ismert nagy klasszikusa, Stanislaw Lem mellett itthon Zsoldos Péter is megkerülhetetlen szerző. Aztán a ’80-as évek közepétől mintha a műfaj felhígult volna, erről az édesapja is kritikusan nyilatkozott. Emlékszik arra, mi volt a problémája?
Nem nagyon tudok erről többet mondani, mint amit ő leírt: „a sci-fit utolérte a sikeres műfajok végzete; zászlaja alá sorakoztak a féltehetségek, a szubkultúrák hívatlan parazitái, a horrort és a pornót becsempészők, az áltudományos mítoszteremtők, az öncélú szürrealista virtuózok…” Én csak annyit sejtek, hogy ha megérte volna az utóbbi évek könyveit és filmjeit, sokkal jobb véleménnyel lenne ezekről az alkotásokról, mint a ’80-as évekéről volt.
Amikor egy Gravity vagy Interstellar lenyűgöz, mindig átfut a fejemen, hogy ehhez vajon mit szólna.
1998-ban alapították meg a Zsoldos Péter-díjat. Miért jött létre, milyen folyamat során választják ki a díjazott könyveket, szerzőket?
A díj megalapítása az Avana Egyesület nevéhez fűzödik, amely egészen 2020-ig a családdal együttműködésben gondozta. Két éve a család egy szakmai tanácsadó testület segítségével megújította és kibővítette a díjat: a sci-fi mellett megjelent a fantasy is, a regények mellett a legjobb novella és fordítás is kap elismerést az új, immár héttagú zsűritől.
A zsűri egy rövidlistáról választ – képtelenség is lenne mindent elolvasni –, amely egy január elején, több tucat hazai szakembernek kiküldött jelölőlap alapján áll össze. Nekem és a szakmai tanácsadóknak nem lehet más célunk, mint hogy olyan rendszert alakítsunk ki, amely a lehető legtávolabb tartja a különböző hazai kiadói és lobbiérdekeket. Csak a regény színvonala számít.
Ön lépett az írás terén az édesapja nyomdokaiba? Gyerekként, kamaszként írt fantasztikus regényt vagy novellát?
Most csalódást kell okoznom: soha nem írtam semmit, amire rá lehetne fogni, hogy irodalom. Cserébe nagyon gyorsan írok bármit, amire csak rá lehet fogni, hogy zsurnalizmus.
Miért fontos ön szerint, hogy évről évre külön díjazzák ezt a műfajt?
Nem kell elfogultnak lenni a zsáner iránt, hogy lássuk: a sci-fi reneszánszát éli, és nem véletlenül. Pont, mint a ’60-as és ’70-es években, szinte minden hónapra esik egy jelentős tudományos áttörés, egy csillagászati felfedezés, egy újabb rakétakísérlet. Mindaz, ami ötven éve borzongatóan izgalmas lehetőség volt – a videotelefon, a központi “Agy”, a fúziós reaktor, a légitaxi – ma vagy a mindennapok valósága vagy reális távolságra lévő fejlesztés.
Az emberiség a bőrén érzi a változás szelét. Egy évtizede még kuriózum volt az okostelefon, ma százmilliók számára letehetetlen, mindentudó svájcibicska.
Ma egy pendrive-nak nagyobb és gyorsabb a memóriája, mint korábban egy szuperszámítógépnek, a tizenéveseknek egy ZX Spectrum távolibbnak tűnik, mint nekünk egy gőzmozdony tűnt.
Ki az ön személyes kedvence, ajánlana az olvasóknak egy igazán jó fantasztikus regényt?
Nekem a legnagyobb élmény egyértelműen Asimov volt. Az Alapítvány-trilógia kortalan és kiválóan megírt történet, tökéletes karakterekkel és elgondolkodtató tanulságokkal. De ha hazabeszélhetek, akkor – szigorúan nem hálás gyermekként, hanem hálás olvasóként – nyugodt szívvel ajánlom A Viking visszatért. Kezdje ott az olvasó, és folytassa bátran a Távoli tűzzel, nem fog csalódni.
Az idei díjazottak
Baráth Katalin Afázia című műve zsebelte be idén a zsűri által megszavazott legjobb regény díját, valamint a közönségdíjat is. Makai Péter Kristóf zsűritag így méltatta a könyvet: „Baráth Katalin hitet tett amellett, hogy a természettudományok mellett a nyelvtudományt is megilleti, hogy tudományos-fantasztikus mű ihletője legyen… Űrhajók és hivatalok hirdetik fennen, hogy ha a Földet el is veszítjük, a magyar nyelv örökké a miénk lesz.”
Novella kategóriában Juhász Viktor nyert Az Eigengrau című írásával, a legjobb fordításért pedig Farkas Veronika (William Gibson: Neuromancer) vehette át az elismerést. A hét tagú zsűri Benczik Vera és Szilárdi Réka irodalmárból, H. Nagy Péter irodalomtörténészből, Keserű József és Makai Péter Kristóf irodalomtudósból, Szép Eszter képregénykutatóból és Takács Bogi íróból állt.
Részletek a libri.hu/zsoldos-dij és a zsoldospeter.hu oldalon.
Kiemelt kép forrása: zsoldospeter.hu
