„Egyre melegebb lett”. Ezzel a mondattal indul A Jövő Minisztériuma, a műfaj talán egyik legnagyobb élő legendájának legutóbbi, végre magyarul is olvasható regénye, ami igazából nem is sci-fi, hanem az éppen zajló klímaváltozás egy nagyon is lehetséges, jövőbeli forgatókönyvének kíméletlen, sokszor ijesztő és fájdalmasan logikus bemutatása. De vajon tényleg oda minden remény?

Végtelenül ironikus, amikor épp egy kínzó hőhullám kellős közepén olvas az ember egy, a jelenség egyik okozójáról szóló szöveget. Amikor úgy menekülünk a légkondicionált helyiségek felüdülést nyújtó menedékébe, mint, amikor levegőért úszunk a vízfelszín felé. Persze, azért klímázunk annyit, mert egyébként elviselhetetlenül meleg van. De – többek között – azért van túl meleg, mert annyit klímázunk. Robinson szerencsére messze nem csak az ilyen és ehhez hasonló, triviális összefüggésekre mutat rá, hanem mélyebb gazdasági, történelmi, társadalmi okokra is, amik érthetően mutatják be, milyen elképesztően komplex, tényezők százaival kölcsönhatásban lévő kihívásról beszélünk.

2025-ben járunk, tíz évvel a Párizsi Egyezmény aláírása után.

A ratifikálás pillanatában, a világ sorsáért valamennyire is aggódó szervezetek, tudósok, szakemberek, hétköznapi civilek joggal gondolhatták, hogy ez a megállapodás jelenti majd az első komoly lépést a bolygónk jövőjéért folyó küzdelemben.

A képen Kim Stanley Robinson A Jövő Minisztériuma című könyve.
Forrás: bookhangoverhu, Instagram

Ami igaz is, csak ugye, ameddig globális léptékkel mérve nevetséges, egyéni, nemzeti érdekek és a jó öreg profit határozza meg a legfontosabb döntések alakulását, addig a Nagy Fordulatnak bizony várnia kell a sorára. Ebből, a valósággal teljesen megegyező alaphelyzetből indul a regény, amit egy Indiára lesújtó, milliók életét követelő extrém hőhullám hátborzongató bemutatása előz meg.

Ugyanis ne legyenek kétségeink, Robinson kíméletlenül szembesíti az olvasót tetteink jelenre gyakorolt következményeivel is,

amiktől már nem tartanunk kellene, inkább számolnunk velük. A számlát ugyanis mindenképpen mi és a bolygót velünk együtt benépesítő élőlények fizetik majd, csak az nem mindegy, mégis mekkora lesz ez az ár.

A történet szerint, a fent említett egyezményt aláíró országok kongresszusa ekkor alapítja meg azt a szervezetet, amelynek elsődleges célja az eljövendő nemzedékek érdekképviselete és az összes élőlény védelme a jelenben és a jövőben. Azt az intézményt, amit a köznyelv hamarosan csak a Jövő Minisztériumaként emleget majd.

Robinson jól látja a probléma eredőit.

Hogyan tudunk olyan, az egész fajunk jövőjét meghatározó döntéseket hozni, amíg képtelenek vagyunk fajként gondolkodni? Vajon mi értelme materiális javakban mérni egy-egy fontos lépés hatékonyságát, megvalósíthatóságát, ha az alternatíva nem más, mint a pusztulás, enyhébb esetben az eddig ismert élettér radikális elváltozása. Kifejezhető-e pénzben a jelenlegi világ értéke? Meghaladható-e a növekedésorientált kapitalizmus? És ami talán a legégetőbb kérdés: ha már minden kötél szakad, az emberi természet melyik oldala kerekedik felül?

A képen Kim Stanley Robinson A Jövő Minisztériuma című könyv szerzője.
Forrás: Agave; agave.hu

A regény szerencsére nem kizárólag a fő cselekményben megismert karaktereken keresztül próbál válaszokkal, érvekkel, ellenérvekkel szolgálni. A történet ívét közbeékelő fejezetek nem csak gazdasági, társadalmi, vagy épp geomérnöki problémákat mutatnak be ismeretterjesztés céljából, de megismerjük a klímaváltozás szülte egyéni reakciókat is, a lakhatatlanná váló, otthonukat hátrahagyni kénytelen menekültektől, a felelősök felett sajátosan önbíráskodó ökoterroristákig bezárólag.

A Jövő Minisztériuma ugyanakkor nem egy hatszáz oldalas értekezés a világvégéről. Épp ellenkezőleg: meglepően optimista.

Bár képtelenek vagyunk a hosszabb távon fenyegető problémákra időben megoldásokat találni és azokat alkalmazni, a válságok menedzselésében azért elég jók vagyunk. Még akkor is, ha az itt felvázolt közeljövőben a végítélet órája nemcsak hogy elütötte az éjfélt, de már az éjszaka legsötétebb óráiban járunk. Egyelőre nem tudjuk, hogy az „elképzelt” és a ténylegesen megvalósuló jövőnk, miben követi vagy cáfolja majd meg egymást. Engem azonban egy fokkal derűlátóbbá tenne, ha Robinson könyve minél több felelős politikus és döntéshozó asztalára jutna el.