Martha Friel negyven éves, egy vicces gasztrorovat szerzője, akinek világa férjére, Patrickre, a szüleire és szeretett nővérére, Ingridre korlátozódik. Martha élete egyik pillanatról a másikra összeomlik, amikor férje – aki szereti őt, és mindig is csak azt akarta, hogy boldog legyen – elhagyja. Mert Marthával valami nincs rendben, és már régóta nem is volt.
Meg Mason Bánat és öröm című könyvének középpontjában Martha nyomasztó mentális betegségével folytatott küzdelme, annak felismerése és megértése áll. Boldogtalan gyermekkora tizenhét éves korában éles fordulatot vett, amikor – ahogy maga megfogalmazza – „egy kis bomba robbant fel az agyamban”.
Betegsége időről időre eltávolítja őt a valóságtól, mélybe taszítja, ami miatt hetekig vagy hónapokig működésképtelenné válik. Ilyenkor nem tud mást tenni, mint bezárkózva a sötétben feküdni. Állapota miatt Martha legnagyobb álmáról is lemond: tinédzserkorában az egyik orvostól azt a diagnózist kapta, hogy a gyógyszeres kezelés alatt nem biztonságos teherbe esni, mert az károsan befolyásolja a gyermek fejlődését. Martha így nemcsak családjával, szeretőivel – köztük Patrickkel – de önmagával is elhiteti, hogy nem akar gyereket.
Martha okos, együttérző, vidám, pusztítóan szenvedélyes nő, aki éles nyelvével, kegyetlen, nemtörődöm hozzáállásával könyörtelen tud lenni, főleg azokkal, akiket a legjobban szeret.
Betegsége nemcsak őt magát zárja béklyóba, de a hozzá közel állókat is megsebzi. Váratlan dühkitöréseiért, bántó szavaiért családja mindig megbocsát Marthának, egészen addig, amíg Patrickhez hasonlóan már ők is elfáradnak a küzdelemben.
Düh, depresszió, öngyilkos indulatok és évtizedekig tartó, szerinte haszontalan gyógyszeres kezelés után azonban Marthának végre sikerül felfejtenie azokat az igazságokat, amelyek segíthetnek neki elindulni az önmagához vezető úton. Mason nem nevesíti Martha betegségét, sőt, miután a nő megkapja a diagnózist, úgy dönt, egyszerűen csak „ – –”-ként utal rá. Ezzel egy elviselhetetlen létállapotot különálló valósággá változtat, kizárva az előítéleteket. Teszi mindezt úgy, hogy a probléma egy percig sem veszít a súlyosságából.
Élete során Marthára már elég sok hamis címkét aggattak, így olyan társadalmi és orvosi keretek közé szorították, amelyek teljesen eltávolították attól, amit valójában érez. „A normális emberek azt mondják, el sem tudják képzelni, hogyan érezhetnék magukat annyira rosszul, hogy tényleg meg akarjanak halni. Meg sem próbálom elmagyarázni nekik, hogy nem arról van szó, hogy az ember meg akar halni. Hanem arról, hogy nem is kellene életben lennie, hogy olyan fáradtságot érez, hogy szétporladnak a csontjai, olyan fáradtságot, ami tele van rettegéssel. Az élet természetellenessége az, amivel előbb-utóbb kezdeni kell valamit.” Mason gesztusa felszabadítóan hat nemcsak Marthára, de az olvasóra is, hisz rávilágít, nem a betegség neve a fontos, hanem a probléma felismerése és ezáltal önmagunk elfogadása, hogy nem vagyunk rossz emberek.
Mason remek karakterábrázoló: fájóan valódi Martha szobrász anyja, aki bohém viselkedésével és állandó iszákosságával semmibe veszi férjét és két lányát; kedves és szívszorítóan szelíd apja, a bukott költő, aki a Jim Broadbent alakította John Bayley érzékeny alakját juttatja eszünkbe az Iris – Egy csodálatos női elme című filmből. Patrick csendesen odaadó figura, aki gyermekkora óta rajong Marthaért. Számára ez a nő az egyetlen, aki enyhíteni tudta családja fájó hiányát, bármire képes lenne érte, mégis elhagyni kényszerül.
Mi teszi boldoggá az embereket? Mik azok az egyszerű dolgok, amelyeket az emberek gyakran természetesnek vesznek? Ilyen fontos kérdéseket feszeget a Bánat és öröm című könyv, ami olyan, mint egy titkos napló, egyszerre rémisztő és magával ragadó.
Martha története arról szól, miként próbálja meg újraértelmezni a múltját és önmagát, kísérletet téve arra, hogy elfogadja és elengedje az évek során szerzett és okozott fájdalmakat és veszteségeket. A téma komorsága ellenére a szerző fanyar humorral – mely Sue Townsend hangvételét idézi –, mégis végtelen érzékenységgel beszél egy fontos, sokakat érintő problémáról, és rámutat, soha nincs késő az újrakezdéshez, ahogy a felnőtté válás sincs korhoz kötve.
