Tizenöt év. Ennyi idős volt a német vizslám, amikor örökre elaludt. Egy elegáns, bölcs asszony volt, aki mindig kimérten figyelte maga körül a világot. Bár csak öt éves kora óta volt velem, de a tíz közös év során, amit szimbiózisban együtt töltöttünk, rengeteg mindent megéltünk, a szomorú és a boldog pillanatokban a legjobb barátként voltunk egymás mellett. Nagyon nehezen tudtam elfogadni a halálát, és csak kevesen értették, mit éreztem akkor. A hiányt csak azok mérhetik fel, akik maguk is voltak már gazdik. Erről az érzésről ír őszintén és megindítóan Laura Agustí Egy macska története című könyvében, amit kutyásként is pontosan ismertem, hisz a társainkul fogadott állatokkal – lehetnek macskák vagy kutyák – való kapcsolat ugyanarról a mély kötődésről szól.
Laura Augustí illusztrátor egy alsó-aragóniai faluban, Valdealgorfában nőtt fel, ahol a lassan vánszorgó idő lehetőséget adott számára a környezet és a benne élő állatok alapos megfigyelésére, ahogy azt Gerald Durrell is tette pár évtizeddel korábban, Korfun. A nyulak, sünök és teknősök, vöröscsíkos olajbogarak, szalakóták és tengelicek mind a szívéhez nőttek. Életének elválaszthatatlan részei lettek az állatok, de idővel be kellett látnia, a macskák jelentik számára a legtöbbet.
Az irántuk érzett feltétlen szeretetről és tiszteletről szól az Egy macska története című könyv, ami egyszerre önéletrajz és grafikai esszé. Főszereplője Hékás (spanyolul Oye), a sziámi macska, akivel Laura közel tizennyolc évig osztotta meg életét. Augustí történeteiben minden macskatartó – de végső soron minden gazda – könnyen ráismerhet saját állatára. Bár mindegyiknek megvan a maga karaktere és személyisége, ahogy a maga furcsasága is, alapvetően mégis mindannyian ugyanazoknak a szokásoknak a rabjai.
Laura Augustí könyvéből is kitűnik, hogy az állatokkal kialakított kapcsolat igazán különleges és intenzív, és ahogyan ők függnek tőlünk, úgy függünk mi is tőlük.
A gyönyörű és sokszor humoros illusztrációkon keresztül nemcsak Hékás életének mérföldkövei jelennek meg, de Augustí felfejti a cirmosok arckifejezésének különböző jelentésrétegeit is, értekezik a macskaterápiáról és megemlékezik azokról a növényekről is, amelyek áldozatul estek négylábú barátjának. Megjelennek híres cirmosok, Leonard da Vinci, Hieronymus Bosch, El Greco, Picasso, Andy Warhol, Botero és Louis William Wain macskái, de a szerző sorra veszi azt is, hogy a különböző kultúrák miként tekintenek a macskákra.
Augustí érzékenyen beszél a búcsúzás fájdalmáról és a gyászról: „Beköltözött az életembe az üresség, és elfoglalta Hékás egykori helyét. Önmagamról megfeledkezve nézegettem a kedvenc tárgyait és zugait, a gondolataim elkalandoztak, kiürültek, mintha nem tudnám feldolgozni, hogy Hékás itt hagyott, és véget ért a közös történetünk. Olyan sokáig gondoztam, és rettegtem a pillanattól, amikor már nem lesz velem hogy fogalmam sem volt, hogy nézzek szembe a hiányával. Fájdalmat okozott, ha kérdeztek róla, és az is, ha nem. (…) Ha csak ránéztem a fényképeire vagy rá gondoltam, eleredtek a könnyeim. Megpróbáltam nem felidézni a közös emlékeinket, elzárni őket a fejemben. Robot lett belőlem, aki olyan életet él, amely nem az övé volt. Lényem egy része Hékással együtt megszűnt létezni.”
De a könyv legalább annyira szól a reményről is, arról, hogy soha nem szűnhetünk meg szeretni az állatokat, hisz a világ sokkal jobb helynek tűnik, ha ők is mellettünk vannak.
„Mi, akik annyira szerencsések vagyunk, hogy állatokkal lakhatunk együtt, tudjuk, hogy ők választanak ki minket. Nevezhetjük ezt köteléknek, energiának, szeretetnek, címkézhetjük bárhogy – pontosan ismerjük az érzést. Mi, emberek emlékekből építjük fel magunkat, és ha a boldogság a gyermekkor helyszíneit jelenti, ahonnan eltűnik az idő, a képei pedig újra és újra visszatérnek hozzánk, akkor én még mindig az a kislány vagyok, aki a terueli kisközség utcáin az állatokat simogatja.”