Tiszafüredről Sepsiszentgyörgyre tartottunk. Két koncert mögöttünk, kettő pedig előttünk, tíz óra út, így számoltunk, én meg úgy, hogy az azt jelenti – még ha el is bóbiskolok a monoton autózajban – hogy egy regény belefér az odaúton. És azt is gondoltam, hogy a regényről a visszaúton írni is tudok: tíz óra Tiszafüredig, akkor már három koncert mögöttünk, egy előttünk, az időt mérni lehet így is, vagy érezni legalább, ahogy telik. Ez a most, az éppen most. Mivel a kézirat már nem kézirat szó szerint, nem látszik az íráson, hogy az út milyen, nincsenek görbe sorok, szétdobált betűk, átfirkálások.

Thomas apja fordító, nála a kézirat, papíron, meg egy portréfestmény, talán egy rabbi képe. Meg az apja szavai, hangja, hogy „Fuss! Menekülj!”, és apja etikája: szeretet van benne. Szeretet. S szinte a teljes történetben ez lesz az ő napi gyakorlata, bármerre is megy. Szinte a végéig.
Jensen bátor fiatalember, a színház valódi világ a számára, a tükör-élmény az ő hite, a művészet lényege a szembesítés, az önmagunkkal való szembenézésre való felszólítás. Ezt tanulja Londonban, és szeretet van benne: szeretet. Kormányozza a színtársulatot, az előző helyére áll, képes megvédeni a rábízottakat, szinte a végéig.

Mathias bölcs ember. Nyomdász, az emlékezet embere, a megörökítésé, hogy nem lehet azon a földön nyugodtan lépkedni, ami alatt holtak vannak. És szeretet van benne, szeretet. Ő a fiúk múltja, őrzi az apák eszméit, és ő Leiden is, ahová, mint szülővárosukba, visszatérnek.

És Liz, a megnémult lány, aki furulyaszóval beszél, szerelemmel szeret.

Vannak mások: apák, anyák, csepűrágók, katonák és menekülők mindenütt. Kietlenség, benépesítve veszteséggel.

Középkori történet Sándor Iván új regénye. A németalföldi szabadságharc lehet az ideje, amikor a katonák, érkezzenek bárhonnan is, fenyegetést jelentenek a lakosságnak, és félelmetesnek tűnnek azok is, akik menekülnek: mert az ő házaikat már felégették, s menni kényszerülnek. A félelem mindennapjaiban megőrizhető-e a szeretet, az emberség? Korántsem történelmi regény A hetedik nap, inkább emberi sorsok belső elbeszéléseinek sorozata. A regény maga is így tagolódik, a történetből annyit látunk, amennyit fejezetenként a fenti szereplők látni-érteni-elmondani tudnak. Talán éppen ezért szűkszavú ez a regény: mert szereplői nem tudnak megszólalni, a történések megbénítják a nyelvet, ahol a fegyverek dörögnek, hallgatnak a múzsák, idézhetnénk. Ez azonban a cselekvések szintjén nem igazolódik: a színi társulat játszik, még akkor is a színház kérdése forog, amikor barakkba zárva fogolyként robotolnak.

Az ember nem egyszerűen az elől menekül, akitől fél, aki fenyegeti, aki az életére tör. Inkább az elől, hogy neki magának ne kelljen ölnie, hogy ne kerüljön olyan választás elé, ami valójában nem a szabad akaraté: az leszel, aki öl, vagy az, akit ölnek? – ez nem választás, bizton tudjuk, ez nem a szabad akarat diadala. Apokaliptikus látomás a könyv, amelyben nem is a múlt, sokkal inkább a magunk jövője: emberi lényegünk, a szolidaritás, szeretet, a humanizmus eszméje a tét, ezek megtartása, és a félelem bennem, hogy látom erodálódni, elfogyni, elveszni.

Ajánlom még:
Benvenuto Cellini mester élete és munkássága című könyet.