A könyv megérkezett. Posta hozta, beteg voltam, szóval ebből következően át tudtam venni a csomagot. Holott éppen ebből következően nem lehetett volna. Szájmaszk, kabát, a kerítés fölött átnyúlva, alig hallhatóan megköszönve. Felborult akkorra a napi ritmusom, ismerős ez, gondolom, mindenkinek. Ha nappal alszol, akárhogy nem akarod, éjjel jön az álmatlanság, amit eleve a rosszullét hullámai tagolnak kiszámíthatatlanul. Belekezdtem a regénybe, hogy legalább az elkezdés élménye, a csinálás meglegyen. Reggel lett, a könyvet nem tudtam letenni. Végigolvastam aznap éjjel.
Ez már önmagában elég volna – feltételezve, hogy hiteles, megbízható olvasó vagyok – érvelni azt, hogy ez a regény nagyszerű. Ennél mégis illene többet írnom: hol játszódik, mi a témája, mi is a felvetett egzisztenciális, morális kérdés, amit körüljár, mi is az a nyelv, amit használ, és legfőképp azt, ami mostanában a leginkább foglalkoztat, hogy ki beszél. Mert akárhogy is, a történet az elbeszélőjén áll vagy bukik. (Ahogy, mint utaltam rá, az olvasói beszámoló az olvasón.)
Egy interjút olvastam a szerzővel, aki egyébként drámaíró, ez az első regénye.
Az ő számára, ahogyan ezt megfogalmazza: „I felt like I was channeling her as I wrote”. A számára is ez a hang, ennek a nézőpontnak a megteremtése volt a valódi feladat, ahogyan egy színműben, úgy teremt monológot. Hiszen ez a regény olyan, hogy a benne lévő elbeszélőnek a tekintete jelöli ki a világ határait.
Egy amerikai, vidéki egyetem bölcsészkarán vagyunk, ahol a „fiatal és szép” életvilágon túlfutó professzorasszony beszél. Hogyan lehet megélni az öregedést? Miként lehet bánni a vágyainkkal, azzal, hogy a ránk eső tekintet olyan valakit lát, akivel mi folytonosan birkózunk, azonosságunkat sehogyan se leljük? Mit jelent a felelősség másokért? És egyáltalán, meddig tart a felelősségünk? Ki lehet-e esni a saját jelenidőnkből? Mi is a bűn? Riasztó kérdések a magunk jelenében, ott, ahol a vélemények ítéletekké dermednek, a történetek, mesék valóságot írnak.
John, a tanárnő szintúgy professzor férje ellen eljárás folyik: volt egyetemi hallgatói közül néhányan szexuális visszaélés vádjával illetik. Ebből a világ legkellemetlenebb (úgy értem, ciki) forgatókönyve is megszülethet, amiből aztán a világ legkellemetlenebb (úgy értem, ciki), de azért aktuális témája okán Oscarra jelölt film is készülhetne. De ezzel a regénnyel szerencsére nem ez a helyzet.
Mert el tud mozogni a „metoo” popja elől a hatalmi visszaélés bagatellizálása nélkül, az önsajnálat elől,
a korafeminista testiség-fétis elől, az erotikus bestseller vonzása elől, a moralizálás kísértete elől, a politikai aktivizmus könnyű szólamai elől, és lehetne sorolni. Ennek a szüzsé szempontjából két hangsúlyos szereplő a biztosítéka. Sid, a házaspár lánya, és a címszereplő. Vladimir, az új angoltanár.
A történetet hagyom homályban – hiszen nem esszéregény, hanem amerikai sztori Julia May Jonas regénye, aminek lényegi eleme, hogy az olvasás cselekmény-fókuszú; Vladimir azonban, ha a történetből kimozdítjuk, valójában allegória: amelyen keresztül megmutatkozik a binaritás hamissága.
Ez a könyv az empátia könyve,
anélkül, hogy elfedné a bűnt vagy felmentené a bűnöst. Ezért mozdítja ki egy pillanatra a beszélő pozíciót, a narrátor lemond a saját hangjáról, hogy átadja azt a volt egyetemista lánynak, a sértettnek: „Abban az időszakban, amikor minden pillanat számít, amikor éppen megfogalmaztuk magunknak, kik vagyunk, akkor kihasználtak és kíméletlenül félredobtak bennünket.”
Kiemelt kép: The Skinny, theskinny.co.uk
