Istenig lehet beszélni az alkotásról, és persze, mit vártál, Istenben nem találod magad, szóval ha létezni akarsz, marad megint az írás az írásról: tényleg így értem, ahogy írom, a kötetre vonatkozóan. Egy nyilván problémás lineáris olvasás (a verseskönyvet az elején kezded, az első lapnál, az utolsónál meg befejezed) számára így van berendezve a Féyn univerzuma.

Az első szövegek alapvetően az íráshelyzetet tematizálják: költészet, költő, vers, írás, betű, papír – végül az-e a vers, ami kétségbe vonja önmaga vers-voltát? Állítani a versnek önmagáról azt, hogy vers, elegendő-e a létezéséhez? Jó játék, írás- és olvasástapasztalatom azt mondatja velem, hogy megkerülhetetlen kérdések ezek – és veszettül közel áll ez a kortárs popkultúrához is, a raphez, mondjuk, amiben azért ez a szerző igencsak benne áll (vö. Beton.Hofi szövege a hátsó borítón) – hogy tehát rögzíti a beszédeseményt magát is. Aki tehát verset ír, onnan kezdi, hogy „én a space-t nyomkodom”, vagy „hallani akartam sercegni a ceruzát a papíron”.  Ahogyan az, aki beszél, azzal kezdi, hogy elmondja, hogy „ez egy golyóstoll mi szaggatottan ír” (Beton.Hofi), aztán folytatja, hogy „Bejöttem a képbe egyből összes geci fakul / Idősebb vagy én pedig egy technikai bravúr” (Pogány induló), vagy hogy éppen átengedi a szót: „And now I’d like to pass the mic (to who?)” (Beastie Boys)

A képen Szendrői Csaba Féyn című kötete.
Forrás: gloria_biro, Instagram

Így érünk oda „Istenre”. Az itt forgó versek az illusztrációk felől és a szerzői intenciót tekintve is kulcsszövegek – a borítóra Rebák Tamás Isten kockázik rajza került. Lehetnének a kétségbeesés szövegei ezek a versek (pl. az A halálról-ciklus), hiszen leginkább a magány állandósága szervezi a verseket. A magányt (amelyben az Én nem megnyugtató középpont, vagy rabság, vagy tévedés, hanem nyugtalanító – mert az egybeesése azzal, aki az „Én”-t kimondja, nem egyértelmű) és az állandóságot (az idő, amely egyszerre lehet tegnap, ma és holnap [24:00]) nem állítanám együtt, hanem csak egymás mellé kerülő, véletlen-rendeződő fogalmaknak. De nincs tragikum, és annak katarzisa, és nincs szerepjáték, maszk(abál) sem, és annak feloldó jellege – hanem ennek a nincs-helynek a rögzítése, amit nihilnek nevezek most, kicsit megbízhatatlanul.

A kötet verseit érzésem szerint egy allegóriajáték rendezi, aminek az alapját a fény-sötét binaritása adja elsőre, valójában éppen ennek, a binárisan rendezett világnak, mint Én-valóságnak a kikezdése működteti a szövegeket,

az elírás („Féyn”), szövegrontás, az összecsúszás, a dialógusként megírt belső monológok (játékosan a Baljósban például), banális hétköznapokban rajtakapott eltolásai az Én-nek. A versek első személyű narrátora alapvetően befelé próbál tekinteni: „sötét a lakásom / belső gangra néz”, vagy „Kis önfelismerő vágásokon / keresztül nézek a bőr alá”. Ez tehát a kísérlete a magát tematizáló, magát feltárni akaró, de kiadni mégsem hajlandó narratív Én-nek, ahogyan az ebből következő egyetlen következménnyel, az önmegismerés kudarcával is valahogyan el kell számolnia – éppen a fel-nem-ismert Én-nek: „Ahogy imitt-amott mintha érteném / – miért pont, és miért pont nem én – ”.

A kötet végi versek (a címűtől) jellemzően visszatérnek az írás-problematikára, hogy tehát az írás önmagában problematikus, a bináris világérzékelés bizonytalan („Mennyi frames/sec a jelenlét?”), azaz pontosan rögzíthetetlen minden. József Attila azt írja az Ars Poeticában: „Költő vagyok – mit érdekelne / engem a költészet maga?”

A Féyn a költészettel foglalkozik, nem azért, mert az érdekli, hanem azért, mert a „vagyok” biztossága a számára konkrétan nem adott.

Kiemelt kép: Hartyányi Norbert, Kultúra.hu