Lehetne mondani, hogy a személyes történetek, autobiográfiák, regényes önéletrajzok, a szerzői valóság referenciális szövegei divatosak, egyre divatosabbak mostanában. Ezt egy cseppet sem bánom, különösen, ha ezek a szövegek nem csupán egy magánvalóság naiv rögzítései (akkor legfeljebb érdekesek, feltéve, hogy az, aki írja, akiről szól, izgalmas, jelentős szereplője az emberi létezésnek), hanem nyelvet, tényleges irodalmi nyelvet adnak a megszólalásnak. Ezek közül bizonnyal sokan rajongják a kétkötetes Churchill-t, vagy kedvenc rock ’n’ roll-hősük könyveit, írók, költők önéletírásait, és lehetne sorolni.
Ezek közül jónéhányról itt, ebben a sorozatban is írtam. Óriási lelkesültséggel olvastam a héten a Jelenkor folyóirat novemberi lapszámában Nagy Imre tanár úr szövegét (Álmok, ébredések), amiben ez a kiterjesztettség elemi módon van jelen. Egy gyermek (illetve fiatalúr) szemével pásztázzuk az ötvenes éveket, politikai-társadalmi-családi-iskolai eseményeket, úgy, ahogyan az nyílik, változik, értelmeződik a fiatalember és az emlékező reflektált viszonyában. Varázsos olvasmány, mondhatom.
Ahogyan az éppen befejezett, itt, a konyhaasztalon heverő, szakaszosan megtört könyv is lenyűgöző élmény volt a számomra. És nem egyszerűen azért, mert Ai Weiwei kultuszfigura, a világ talán legismertebb képzőművésze, akinek bátorsága, társadalmi aktivizmusa, empátiája, humanizmusa példaértékű. Egyhelyütt, a vallatások során a vallatótiszt csodálkozik, hogy Ai Weiwei miért beszél olyan hosszan és lelkesülten a műalkotásokról, a valóságról meg szűkszavúan.
A műalkotás valóságos, a valóságban van, és az alkotó számára éppenséggel az a szükségszerű nyelv: hogyan is beszélhetne másról és máshogyan? Hiszen ez a valóság nyelve: így jönnek létre művészeti projektjei máig, mondjuk éppen a migrációs válság kapcsán, ahol ő magát egyszerre tekinti „művésznek, aktivistának vagy állampolgárnak”.
Könyve, amely családi valóságtörténetként is olvasható, javarészt az aktuális Kína társadalmi-politikai terében (vagy éppen folytonos árnyékában, mindegy, éppen melyik kontinensen járunk) meséli el egy nagy művész életének alakulását.
Kétségtelen, hogy a politikai tér változásai – az olyan társadalmakban, ahol a „félelem igazgat”, és ezt elég jól ismerjük, nem csupán múlt időben Magyarországon is – erőteljesen hatnak az egyéni sorosokra. Ezért az 1000 év egyfajta szubjektív történelemkönyv is. „Kidugtuk a fejünket a vízből, hogy halljuk. Hamarosan gyászzene hallatszott mindenfelől. 1976. szeptember 9-e volt, meghalt Mao Ce-tung.” (148)
Az 1000 év politikai krimi is. Hiszen egy család, egy kritikus, gondolkodó, értelmiségi művészcsalád tagjai kerülnek folytonosan szembe az aktuális hatalommal, Aj Csing (Ai Qing), Ai Weiwei édesapja Kína talán legnagyobb 20. századi költője, akit deportálnak, száműznek, tiltanak, ahogyan fiát is üldözi és letartóztatja, börtönbe veti a politikai rendőrség.
És egy család történetén keresztül ideológiák, világrendek háborúját is megtapasztaljuk.
Mindeközben a könyvet egy fiú történeteként olvastam: a fiú történeteként, aki az emlékezés narratív tapasztalatán keresztül megérti apját, és intelmet ír fiához, feloldódik létezése más emberek, milliók és milliók létében.
„A három generáció – apám, én, a fiam – sorsa szorosan kötődik rengeteg más emberéhez, akikkel soha nem találkoztunk, nem is fogunk. Eggyel több ok, hogy kimondjam, ami a szívemet nyomja, hogy megosszam másokkal, és hallassam a hangom.”
Kiemelt kép: Az 1951-ben rendezett Új Kína kiállítást hirdető szöveg a Szépművészeti Múzeum homlokzatán / Fortepan, Magyar Rendőr