Egy elsőkötetes szerző könyvéről írtam nemrég – Kustos Júlia Hullámtörőjéről. Azóta olvastam vele egy interjút az ÉS-ben, ahol azt mondja: „Azt éreztem akkor, hogy a személyességet megtartanám magamnak”. Szóval, hogy a költészetében folytonosan ellép(ne) a biografikus, személyes, felismerhető vagy azonosítható életélményektől, az alanyiságtól, ha mondhatom ilyen régimódian.
Talán azért, mert van a személyességben valami veszélyes, vékony jég az, akárhogy nézem. Mert a személyes nem irodalmi, nem is nyelvi, nem is poétikai kockázatvállalás, hanem oda fel kell pakolni azt a figurát, akinek én magamat mondom, amiként én magamat megfogalmazom. Azaz, revideálnom kell magam: mégiscsak nyelvi-retorikai kérdés ez, de nem a versnyelv, hanem a magam elbeszélhetőségének nyelve van téten. És ha ezt komolyan vesszük, akkor valójában párhuzamos, vagy még inkább egymásba fonódó nyelvi munkáról beszélek: a vers és az Én nyelvben való megalkotása egyszerre történik meg. Ehhez pedig – egyetértve mélyen Kustos Júliával – vagy az „ez az egyetlen út” érzése kell, és akkor ez a szerző ténylegesen saját hangja; vagy pedig adottnak kell lennie egy már artikulált, megalkotott nyilvános viszonyhelyzetnek, kontextusnak.
Így érek oda kis kerülővel Peer Krisztián verseskönyvéhez. Írtam két előző kötetéről (bár épp a legutóbbiról nem), és ott éppen ennek a személyességnek a megrendítő erejű lírává írását, transzformációját hangsúlyoztam. Peer nagy költő, generációs élménnyel, biztos és saját versnyelvvel, és saját köznapi életvilággal. Ebből az életvilágból épül meg nem csupán nyelvileg az a fenomén, amelyet Peer Krisztián néven ismerünk.
Amikor halványodik, vagy gyengül, akkor inkább fazon, outsider, mi több, outcast, nagyhangú kocsmafilozófus, de mert költő, alapvetően ilyenkor is, paralel módon működik: mert rögzít, megfigyel. Valamit önmagában, valamit a környezetében, valamit a hozzá való (a tényleges hús-vér figurához) viszonyulásban. Ebből dolgozik, ezen keresztül ismer fel és ragad meg valami lényegit az emberi létezésmódokból, mint itt: „Odaszaladt hozzám egy kislány / egyszer a Rákóczi úton, / valamit hadart, és a kezembe / nyomott egy kétszázast, / távolabbról rám mosolygott a nagymamája is. / A kutyának. / Pedig ha valami, pont Flop Foresto nyakörve / leplezi le azonnal, hogy csak / hóbort a hajléktalanszakáll.” (A szomszéd parabolája)
Ebben a részletben, ahogyan ennek a versnek a sztorijában – mert egyébként van egyfajta anekdotikus kedv a kötetben végig, hogy „Az én ajtóm nyitva” – kirajzolódik a Peer-líra sajátos társadalmi narratívája. A versek élettöredékek, amik aztán előhívnak valamit, ami a rögzítésen túl van, így állít elő értelmező viszonyt önmagával, a világgal. Ennek sarokkövei a nagyváros és a nagyváros elhagyása, a természet és a természetben az ember idegensége (a nem-természeti ember), az ember és az idő viszonylata. (Az idő kapcsán nem akarok írni, külön esszé lenne belőle, de a régi versek újraírása, vagy a Dózsaovi – és még sorolhatnám – nagyon izgalmas és sajátos időnarratívát teremt.)
Másrészt a szövegeket nem valamiféle valóság-referenciák támasztják meg, akkor ez nem lenne jó kötet. Mert akkor egy költő önsajnálatába futnánk bele, és az bulváros-celebes befogadói reflexeket hozna, szóval akkor bajban lennénk, mi, olvasók.
Ez elől nagyon pontos nyelvvel lehet ellépni, ahogyan ez alighanem létrejött a korábbi évek köteteivel – ahol nem egyszerűen kvázi trauma-feldolgozás, terápiás versek írása történt, hanem annak a nyelvnek a kidolgozása, ahonnan megszólíthatóvá, felbonthatóvá vált egy egyébként elemi tragédia.
Ez a reflektáltság van itt rögzítve: „Nem tudsz neki úgy segíteni, / hogy ne tépd ki a tollát, ne törd el a csontját, / nekem elhiheted, / de vergődni sem hagyhatod.” (Egy kezdő gazdálkodó feljegyzései) Ha felbontom ezt a beakadt cinege mentése-sztorit, akkor világossá válik, hogy az elemi élmény (a valóságban, mondjuk, tényleg ez történt) egyszerre a versszöveg és a valóság viszonya, ahol a vers csak úgy fér hozzá a valósághoz (értsd: fájdalom, veszteség, emberi kapcsolatok, etc.), hogy azt felsérti; másrészt kénytelensége, és nem választása a hozzányúlás (amiként a cinegét sem lehet otthagyni), azaz nem döntési helyzet, hanem kényszer van: a költő azért költő, József Attilával szólva, „mert a szó szoros értelmében sürgős szüksége van reá”.
Még utoljára annyit, hogy Peer költőként önmagát, költészetét ténylegesen beleírja egy világos líra-történeti elbeszélésbe, részben úgy, hogy nemzedéki identitást fogalmaz, részben úgy, hogy referenciákat jelöl a versekben, ajánlásokban, mottókban, kiszólásokban, részben úgy, hogy egy tényleges irodalmi közéleti viszonyhálót mutat fel. Éppen ezért (vagy inkább ezért is) a játékos dupla mellékoldalt átlapoztam, a magam kedves Peer-kötetéből kiszerkesztettem – azok a sorok és referenciák ott dolgoznak ugyanis azokban az elemi erejű versekben, amiknek nincs szükségük karózásra.
