A tengerparton két könyvet olvastam – az egyik Ellis esszékötete, a másik az A Month of Italy, egy Chris Brady nevű szerző munkája. Ez utóbbi a New York Times Bestselling Author listáján szerepel, és annak a Via Pelleria utcai lakásnak a könyvespolcán találtam, ahová néhány napra beköltöztünk. A két könyv tehát véletlenül került egymás mellé, egyszerűen azért, mert befejeztem Ellisét, és kellett olvasnom valamit, így lett amerikai az amerikai után: ez azért valami kapcsolat. Tényleg annak tűnt, mert mintha a két szöveg narrátorának olyan volna a világérzékelése, hogy minden létező dolog valami amerikaihoz képest van.
Persze, lehet mondani, hogy igaz ez mindenkire: ki hol áll, onnan tekint körbe; de kissé reflektálatlannak éreztem ezt a hol-állást, ami mondjuk rendjén is van, ha mondjuk egy r&r hős önéletírását olvassuk (nem mellesleg Sting, Flea, Keith Richards könyvei például eléggé reflektáltak arra vonatkozóan, hogy kik ők, és miként látják ebből következően a világot, és az miként hagy nyomot rajtuk stb.). De itt nincs rendjén – nem normatív módon nincs, hanem azért, mert alapvetően hatalmi narratívát érvényesítenek, miközben más-más módon ugyan, de éppen azt hivatottak helyteleníteni.
Az olaszok hálásak a kedves amerikai családnak, hogy ellátogattak ide, az amerikaiak pedig elfogadják ezt a kedvességet (például azt, hogy egy rendőr kezet fog a család minden tagjával, meg beállítják angol nyelvűre a GPS-t), az amerikaiak körbejárnak Itáliában, és ítélkeznek: hogy mi az, ami szép, mi az, ami nem, mi az, ami emlékezteti őket valamire az ő nagyszerű gyerekkorukból, és mi az, ami visszataszító a számukra. Ezen gúnyolódni is lehet, az olasz tengerparton a „bennszülöttek” leírásával: „These mommies and daddies don’t need to buy trampolines; their kids can just bounce on their bellies!”
De nem akarom folytatni, mert végtére nem is erről a könyvről akarok írni. Mégis, két dolgot sarkosan rögzíteni akartam: az egyik, hogy Chris Brady könyve minimum nem irodalom, vagy ha minden az, ami betűsor papírlapon, akkor ez csak szimplán szar. A másik, hogy viszonylag jól mutatja azt az arroganciát és reflektálatlanságot, amely bármely(!) birodalmi logika felől érkezik.
És itt, a „Birodalom” gondolatánál csatlakozom bele a Fehér című kötetbe.
Mert a Birodalom felől definiálja magát Ellis, a Birodalom gyermeke, és innen tekint minden másra: a milleniálokra (a Puhány Generációra), a megváltozott Manhattanre, a filmiparra, a politikára, a zsurnalisztikára, a nagyvállalati összeesküvésre, a véleménydiktatúrára. Kétségtelenül egysíkúan és paranoiásan. Nem akartam kritikákat, recenziókat olvasni a könyvről, de szükségszerűen beleakadtam néhányba, köztük a Guardian cikkébe, ahol a Book of the Day rovatban igencsak lehúzzák ezt a szöveget. Összefoglalva: a cikk szerzője szerint egy alapvetően önző, gyerekes és sértődött figura Ellis, aki ebből következően gyerekes és sértő, ostoba könyvet írt.
Néhány barátom is megjegyezte, hogy mintha a fickó megbolondult volna. Én nem így látom.
Először is azért, mert szerintem, ha őrült, akkor biztosan nem most őrült meg, másodszor azért, mert Podcast- és Twitter-használata gyakorlatilag nem is feltételezett más típusú kvázi ön-narratívát, alkotói autobiográfiát. És megjegyzem, nem is esszéket látok itt egymás után sorjázni, hanem egy tömböt, ugyanabból a káoszos ideológiai mezőből kiindulva, legfeljebb a filmes és könyvpéldák, életélmények, offline és online terek változnak. Ennek a mezőnek az alapját a saját gyerekkor iránt érzett nosztalgia adja, az út pedig egy devalválódott jelen felé vezet. Világosan provokatív szándékú, ahogyan a teljes szépírói életmű is az. Ez éppen úgy nem jelenti azt, hogy ez a könyv jó, mint ahogy azt sem, hogy rossz volna.
Ha szigorú ítész volnék, biztosan meg akarnám mutatni, hogy miként lett volna megírható sűrűn szőtt és pontos szövegként: egy esszényi terjedelemben. De nem akarok ilyesmit tenni, mert annál jóval mélyebben foglalkoztatnak a könyv által felvetett kérdések, és azt hiszem, a szöveggel töltött idő engem hagyott gondolkodni.
Mert kétségtelen: engem is zavar, hogy egy bináris rendbe kellene besorolódnom, aszerint kellene barátokat választanom, ügyek mellé állnom, színházba járnom, előadásokat játszanom, és sorolhatnám. És engem is zavar, hogy jól kiismerhető retorika mentén történik meg a világok kidolgozása. És
engem is dühít, hogy a párbeszéd vágya, szükségszerű akarata helyére hatalmi erőtől függően az elzárkózás-kizárás dinamikája került (ami nem is dinamika társadalmi értelemben).
És szerintem sem lehet az esztétikait és az etikait folyamatosan egymásra vetíteni, vagy összekeverni az alkotót az alkotással – mindezt egy alkotáson kívüli érdektől vezérelten. Mi más volna a feladatunk kritikai értelmiségiként, gondolkodóként, alkotóként, hogy éppen ezeket a metódusokat leplezzük le? És szerintem is problémát jelent a virtuális tereink elszigetelődése, mert felszámolódik a vita, a megismerés és megértés vágya, az empátia, a szolidaritás, önző és nárcisztikus énünk pedig folyamatosan kapja az abrakot.
Arra jutottam, hogy az én dolgom nem „közvetlen érdeket” érvényesíteni:
az én érdekem az, hogy az érdek-nélküli (azaz saját érdekeire reflektáló, éppen ezért vitaképes) értelmezések legyenek az érvényesek, amelyek nem manipulálni akarnak, hanem a közös gondolkodásra szólítanak fel. Szóval ez az ábrándja szerintem ennek a könyvnek. (Még akkor is, ha számos helyen kifejezetten nem értek egyet Ellis-szel: Kanye West sárkányenergia-fantazmagóriája nehezen érvelhető szabadságként, az emberi jogi kérdések nem értelmezhetők esztétikai kategóriák mentén stb.)
Egy pillanatra még visszatérek az „amerikaiság”-hoz. Mert tulajdonképpen azt nem szeretem ebben a könyvben, hogy miközben a hatalmi narratíva kikezdése akar lenni, nem észlel egy másik „buborékot”. Ebben közös ez a két könyv (a béna olasz sztori és Ellis esszékötete): mindkettő képtelen arra, hogy minimálisan felfigyeljen saját látens, kolonializáló működésmódjára. Amerika az amerikaiaké, lehet gyakorolni részegen.
Kiemelt kép forrása: Vanity Fair; vanityfair.com
