Nem tudtam nem elolvasni a Lauren Fern Watt könyvéről szóló rövid méltatásokat. Pláne, hogy a szerző ezeket könyvének honlapján összegyűjtötte. Az idézeteknek van ez a divatos sora, hogy néhány mondat – és főként a mondatokat jegyző tekintély nehézkedése – valahogy pozicionálja a szöveget. Kutyás és macskás könyvek szerzői méltatják rendre a kedves írást, az áradó szeretetet, az emberi érzelmek szélsőségeit, hogy „funny” és „sad”, és ezzel együtt azt is, hogy „I laughed and cried”.

Innen indítom akkor: hogy én is könnyeztem egyszer, miközben a könyvet olvastam (ám egyszer sem nevettem). Furcsa élmény volt, mert bár tényleg sokat sírok – ez a meghatódás vagy érzelmi megindulás valahogy bennem maradt, nem nőttem ki, nem sajátítottam el amolyan férfi attribútumként a nem-sírást – nos, furcsa volt, mert kívül maradt rajtam az élménye a sírásnak. Valahogy úgy, mint a hollywoodi filmeknél, hogy megindulnak az üstdobok, a mélyhegedűk együtt hoznak lassú, súlyos mollokat a csellóval és a bőgővel, túllendültünk ekkorra a film kétharmadán, de a feloldás még odébb van (és bizonnyal jön is). És ilyenkor kapjuk a csomagot: a látszólag végleges elvesztését valaminek – szerelemnek, kisgyereknek, szülőnek vagy malackának, szóval hogy ekkor könnyek szöknek a szemembe. Pedig nem akarom. Mert azt akarom mondani helyette: tudom, hogy erre játszunk, az első perctől fogva tudom, a történet meg a figurák már-már érdektelenek, sem érzelmi sem intellektuális érintettségem nincs. Zsigeri van – mint a sub-bass az ostoba elektronikus tánczenében (ez nem jelenti azt, hogy minden elektronikus tánczene ostoba volna), vagy az ijesztgetés a horrorban. Mert ha elédugrik valaki a sötétből, csak beszarsz kicsit – de az nem filmnyelv, az nem esztétika.

Hogy is kanyarodtam ide: valahogy úgy, hogy szeretem a kutyákat és szeretem a könyveket. De ebből nem az következik, hogy szeretem a kutyás könyveket. Vagy legalábbis nem mindet, és legfőképp: nem bármelyiket. Nem tudom, beleszaladtatok-e Csányi Vilmos kutyás könyveibe. A Jeromos, vagy a Segítség, kutyás lettem, vagy A kutyák szőrös gyerekek (bár ez utóbbi kétségtelenül az etológia felől tekint a Canis familiaris-ra), na, azok aztán kutyás könyvek. Mély ismerete állatnak-embernek-világnak. Vagy Čapek Dásenkája, gyerekkorom kedvenc olvasmánya.

Elolvastam az Egy kutya bakancslistáját. Kedves könyv, amiben van egy Gizelle nevű angol masztiff, egy „nagyon nagy kutya a nagyvárosban”, van egy lány, Lauren, aki Gizelle gazdája. Lauren a huszonéves lányok korántsem egyediesülő, így aztán nem is magunkra húzható, átérezhető életvilágába enged betekinteni. Valahogy úgy, ahogy Riónak nevezett első albérlete fölött üldögél a tetőn kutyájával, és nézi New Yorkot. Az apró részletek személyesség nélkül, egy fogpasztareklám mosolya. A könyv második fele a bakancslista. Ám ez a lány listákat készít folyton: élete céljairól, feladatokról. És amit megcsinál, vagy inkább letud, azt kipipálja. Olyan érzésem volt olvasás közben, mintha Lauren magában azt mondaná – kívül persze a könyvön, hogy: Gizelle kutyám meghalt, pipa, könyv róla megírva, pipa. És kérlek, ne értsetek félre: nem azt akarom mondani, hogy ez a lány nem jó fej, nem szerette a kutyáját, vagy hogy merő számításból írt bestsellert. Dehogy. A számára minden valóságos – a megélése az életének Gizelle-lel, a lista, a barátok, ismerősök, szülők és segítők, a futtató többi kutyája és a gazdik. És komolyan veszi a könyvet, az írást, alapos és pontos. Mégis az van, hogy ami hiányzik ebből a regényes autobiográfiából, az éppen a reáliák tényleges jelenléte – azoknak az értésen, értelmezésen keresztül való létezése, hogy tényleges szöveg, irodalom válhasson azokból. A könyv éppen annyit tud és érzékel emberből-kutyából-világból, mint amennyit a szerzője: és az vajmi kevés. Az elmúlás belső monológja valahogy megakad az ilyen mondatokon: „Lenéztem Asics cipőmre, és pontosan tudtam, mit szeretne.” Hozzám közelebb áll Csányi könyvének vallomása: „Van egy apró, érzelmes kapcsolatunk: ha valamiért régen látott, vagy valamilyen enyhe szidás miatt úgy véli, hogy jeleznie kell, hogy a szeretet és a jó viszony változatlan, nagyon finoman és óvatosan a szájába veszi a kezemet, és percekig így tartja. Nos, ez a szokás nem változott, csak mára elmúlt belőle az óvatos érzékenység, Bukfenc egy kicsit elbizonytalanodott az emberi kéz harapástűrésének határait illetően. Én persze nem szólok, mert én meg úgy változtam, hogy egy kicsit jobban elviselem az ilyen harapásokat, és közben mindig arra gondolok, milyen rossz lesz, ha majd hiányzik nekem ez a nagyon kedves fájdalom.”

Mindezek ellenére, sőt, talán úgy pontosabb: mindezekkel együtt ajánlom ezt a könyvet – az Egy kutya bakancslistája címűt – olvasásra, különösen kutyásoknak. Hogy olvasás közben olykor feltekinthessenek, megsimogassák kutyájuk fejét, és azt mondhassák magukban: mi azért, barátom, sokkal többet tudunk egymásról és a világról.