Először is: egy felfoghatatlanul hatalmas életmű tornyosul előttünk. Nem csupán terjedelemről van szó, például időről, amely a hetvenes évek végétől máig nyújtózó időintervallumot jelenti, azaz legalább negyven évet, nem csupán zenekarokról, lemezekről, színpadokról, amelyek szinte megszámlálhatatlanok. Hanem annak minőségéről is, jelentéseiről, vagy az emberi tényezőről: az elemi alkotó akaratról, a bátorságról és áldozathozatalról, barátságról, szeretetről, a transzcendenshez való viszonyról. Szóval akkora ügy előtt állunk, amikor ezt a könyvet kinyitjuk, hogy az tulajdonképpen felfoghatatlan.

Ha ez egy rosszul megírt könyv volna, akkor is fejet hajtanék, mert fejet hajtanék Flea, az ember, a zenész, az alkotó előtt. És akkor is megvásárolnám a könyvet, mert a rocktörténelem legendájának kultusztárgyaként tekintek erre a könyvre, nem is hiszem, hogy bárki, aki valaha hallotta-látta játszani, másként volna képes tekinteni erre. Szerencsém van, többször láthattam-hallhattam élőben játszani, emlékeim szerint először Bécsben 2006-ban, azt követően a Chorzow-i stadionban, aztán megint Bécsben, aztán Budapesten. De nem akarom most az egész írást átfordítani oda, hogy vallomást teszek, és végül nem a könyvről írok, hanem a RHCP-életmű dalairól, lemezeiről. Mert a könyvről szeretnék mégiscsak beszélni kicsit. Vagy legalább arról, amit a könyv indított el bennem.

Fordításban olvasom, Pritz Péter értő magyarításában, így részben gyorsabban haladok (és a recenzenst a határidő kötelezi), ráadásul kíváncsi voltam, fordítható-e egyáltalán ez a szöveg.

Pontosabban az a világ, amely a szövegből kibontakozik, főként L.A., a hatalmas Egyesült Államok, azok az egzisztenciális kérdések, azok a tétek fordíthatók-e magyarra?

Amikor a könyvben egyhelyütt Flea élete első hosszú útjáról számol be, talán tizennégy lehetett, akkor ugyanis eszembe jutott saját tinédzserkori első önálló utam, amelyet persze elhibáztam. Az ellenkező irányba induló buszra szálltam fel, Veszprém helyett Sümegen kötöttem ki, és ott vártam meg, amíg ugyanaz a busz majd elindul visszafelé, ugyanazzal a sofőrrel és ugyanazzal a kalauzzal, hogy végül megérkezhessek oda, ahova indultam, és ahol már régen ott kellett volna lennem. Ahogy Flea utazását olvastam, ezt a gyerekkori szorongás-élményt éreztem. De, könyörgöm: ez az ausztrál-amerikai kölyök a barátjához utazott, és háromezerötszáz kilométert tett meg a busszal, nem hetvenet! És meglehet, hogy a szorongásaink hasonlatosak, de annak a kitartott pillanatnak (ami majdnem négy nap) egészen más feszültségei, egzisztenciális következményei vannak, mint a négy órának. Felfogható-e, vagy legalább megérthető-e ez a különbség? És, persze, mi is túráztunk kölyökként a parkerdőben, sőt, aludtunk is kinn, forrásvizet ittunk, titokban cigiztünk, megmásztuk a Somló orgonáit, de mégsem nyolc napot mentünk a vadonban úgy, hogy nem találkoztunk élő emberrel, és nem idegen házak tetejéről ugráltunk idegenek medencéibe, aztán meg nem „dobtunk be” egy „megadózis LSD-t”. És a rock ’n’ roll. Persze, sosem felejtem el az első rockkoncertet, amit kölyökként láttam, a Hobo Blues Band koncertjét az ajkai művházban, meg az illegális punk-koncerteket, és máig tudom idézni a BKV legfaszább dalának refrénjét, és fel tudom sorolni a zenekari tagokat, úgy, mint apám az Aranycsapatot vagy a Budapest Honvédot Tichy Lajossal. De azért érezni, hogy az mégsem az, mint elsétálni a Cherokee stúdió előtt, arra gondolva, hogy összefutsz David Bowie-val. És azt is lehetett tudni, hogy hol szipuznak a csövesek, meg ismertünk olyan lányt, de azért annak a valóság-építménye messze esik a Sunset Boulevard-tól.

Nem tudom, érthető-e, mit is akarok mondani?

Mert nem azt, hogy a miénk szar, meg olcsó, meg „kis pénz, kis foci”, egyáltalán nem. Az ostobaság volna, hanem azt, hogy a merőben eltérő kontextus eleve másként dolgozza ki az embert, máshogyan formálja, és az nem csupán mennyiségileg más, hanem eltérő alakzatokba rendez bennünket, a bennünk visszhangzó világot. És aztán abba a világba belebeszélni megint más: természetéből fakadóan más. Talán úgy tudnám érzékletesen megfogalmazni, ha színpadi példát hozok: ugyanazt a dalt egészen másként játszod egy kis klubban, mint egy stadionban. Sőt, a dal, amelyik a kis klubot szétrobbantja az energiájával, erejével, lehetséges, hogy erőtlen és ügyetlen egy stadionban. És fordítva: a stadionrock nevetségesnek hathat egy klub színpadán. Pedig a különbség mennyiséginek tűnik – és dehogy. A labdazsonglőr a meccs szünetében ünnepelt sztár, mégsem veszik be csatárnak a bajnokcsapatba.

Most mégis ellentmondok magamnak: mert közben különös rokonságot éreztem ezzel az elbeszélővel, ezzel a fickóval,

aki a maga felnőtté válásáról, beavatódásáról, és az ahhoz kapcsolódó frusztrációkról, krízisekről ír. Mert az első szerelem az első szerelem, akárhonnan nézzük. És a Sunset Boulevard-on pont olyan ügyetlen és frusztrált egy kölyök, mint a gombás szökőkútnál, vagy a Nyárfa utcában. Mert a Fairfax High-ban pontosan olyan a barátság, mint nálunk, a gimiben, és zenekart is pont úgy alapítottunk, mint ezek a fickók, legfeljebb a haverunk nem árult kokaint. És bár én kevesebbszer hallom magunkat mostanában a rádióban, mégis az a különös viszonyom van hozzá, mint ennek a Flea nevű zseninek, ahogyan színpadon együtt zenélni is azt jelenti a számomra, amit ő fogalmaz meg a maga számára. A kontextus azonban, a dolgok, melyek körülvesznek minket és dolgoznak bennünk, mégsem ugyanazokat a gesztusokat termelik meg. Nem lehettem reflektálatlan, nem gondolhattam soha azt, hogy az álmom lehet „megérinteni az emberek lelkét a zenémmel”. Egyszerűen csak dalokat írtam, mert azok jöttek ki a fejemből. És éppen így: a retorikám sosem engedne olyan mondatokat, hogy „jó földlakónak lenni”. Mert a távlatok mások, mert a gondolkodás struktúrái nem aszerint rendeződnek, hogy még a leglényegtelenebb lúzerként is, szar csirketálat falatozva ezt érezhetnénk. Nem földlakók vagyunk, hanem balfácánok, magányosak és mellékesek, kelet-európai parasztok, nincs a seggünkben a világ tengelye. Ez a helyzet. Nem állnak rendelkezésünkre azok az univerzálék, amelyeket nem nekünk kell jelentéstelivé tenni vagy kontextualizálni, hanem csupán bánni kell velük, viszonyban lenni.

Mielőtt azonban ez a félreérthető önsajnálat eluralkodik rajtam, írom:

nagyszerű könyv ez egy alkotással, szeretettel teli tinédzserről, akit aztán a világ Flea néven ismert meg.

Ám ez a Flea nevű író, aki ezt a könyvet jegyzi, nem tud nem úgy írni, ahogyan zenél – odaadással, alkotókedvvel, pontosan és virtuózan, nagy improvizatív kedvvel. De leginkább: tele szeretettel. Szóval a könyv nem Flea, a zenész miatt, hanem Flea, az író miatt olyan piszkosul jó olvasmány. A könyv története a a nyolcvanas évek elején (azt hiszem, az utolsó anekdota 1983-ból való) megszakad. Ez még akkor is így van, ha az asszociációk, történeti szálak (hangsúlyos és szép elbeszélés a Hillel-lel való kapcsolat) olykor akár a jelenig tolakodnak. Idáig tartott tehát a fiú felnövés- és beavatástörténete. Ígérnek második részt is, és annak is lelkes olvasója leszek.