Többek között erre a kérdésre keresi a választ Magyar kóla című új könyvében Dezső András.

– Eddigi munkássága alapján nem meglepő, hogy ismét az alvilággal foglalkozik, de miért éppen a kokain került a fókuszba?
A kilencvenes években megismert klasszikus bűnözési formák mára jórészt eltűntek, az autólopás, betörés, védelmi pénzek és szerencsejáték helyét a drogkereskedelem vette át. Annak pedig a prémiumterülete, a kokain tűnik a legizgalmasabbnak. Az elmúlt évek tapasztalatai alapján az olvasókat is ez mozgatta meg, köszönhetően többek között a kolumbiai és mexikói drogkartellek működését feltáró sorozatoknak, mint a Narcos vagy a ZeroZeroZero. Ezek távoli és kegyetlen világokba viszik el az embert, közben azonban a magyar közéletnek is szinte természetes részévé vált a kokain, zenészek, színészek, celebek és politikusok kapcsán derült fény a fogyasztására. Kíváncsi lettem, hogy a dél-amerikai kokain itthonról misztikusnak tűnő világához képest mi a helyzet Magyarországon: milyen egy magyar “kokainbáró”, van-e egyáltalán, hogyan néz ki a „magyar Narcos”?

– Első könyve, a Maffiózók mackónadrágban már a címével egyértelművé tette, hogy a hazai bűnszervezetek nyugat-európai vagy amerikai összehasonlításban kellően provinciálisnak tűnnek. Ugyanez érvényes a kábítószer-kereskedelemre is? A magyar drogbáró is mackónadrágos?
Hasonló a helyzet, a magyar “drogbárók” valóban a dél-amerikai kartellek mackónadrágos verziói, és talán éppen emiatt érdekesebbek is számunkra. Amikor a kokain szóba kerül itthon, általában a fogyasztói szintről beszélünk, arról azonban már alig esik szó, hogy a kábítószer valahogy be is jut az országba. Ezért is eredtem a nagypályások nyomába, akik beszerzik és futárokkal becsempésztetik az árut. És bár ők valóban mackónadrágosak, ne feledkezzünk meg róla, hogy a hazai “drogbárók” közvetítői, vagy ők maguk is a legkeményebb maffiózókkal tárgyalnak. Megszólal például a könyvben egy közvetítő, aki elmeséli, hogyan lehet Kolumbiában nagy tételben kokaint vásárolni. Ez árnyalja a provincializmust: amíg a hetvenes-nyolcvanas-kilencvenes évek bűnözőinek elég volt helyi szinten vagánykodni, a mostani drogkereskedők már nemzetközi körökben mozognak. Elrettentő példa lehet a csantavéri bérgyilkos, D. Csaba esete, akit egyebek mellett azzal gyanúsítanak, hogy a Pólus Center mögött meggyilkolt egy – kokainkereskedőként is dolgozó – vállalkozót, de egy belgrádi és egy amszterdami gyilkossággal is meggyanúsították. Az ő működése nem sokban különbözik a kolumbiai vagy a mexikói kartellek bérgyilkosainak kegyetlenségétől.

– Több olyan egykori és aktív bűnözőt szólaltat meg a könyvben, akik nyakig benne voltak és vannak a drogüzletben. Hogyan érte el, hogy meséljenek önnek?
Ez a munka legnehezebb része. A Maffiózók mackónadrágban sikere sokat segített, azok közül, akik végül megszólaltak, többeket főként az első könyv győzött meg.

Számos esetet a korábban nem publikált nyomozati anyagok alapján rekonstruáltam,

és sok olyan ügy volt, amely egyáltalán nem, vagy csak alig kapott nyilvánosságot, ezeket bírósági adatbázisok és sajtóarchívumok segítségével idéztem fel.

– Az aktuális helyzet bemutatásán túl alapos történeti áttekintést ad az 1920-as, 1930-as évek budapesti éjszakai életéről is.
A Horthy-korszak éjszakai élete iszonyatosan vibráló volt. A koronavírus-járvány előtti bulinegyed babazsúrnak tűnik ahhoz képest, hogy mi folyt Budapesten a 20-as, 30-as években – egyébként nagyjából ugyanazon a helyszínen, mint ma: a VI. és VII. kerületben. A kokaint akkoriban ugyan a gyógyszertárban is lehetett kapni, de szigorúan vényköteles volt, és csak nagyon kis adagokban porciózták. Legálisan tehát nem lehetett akkora mennyiséghez hozzájutni, amennyi az igényeket kiszolgálta volna, így kiépült egy alvilági rendszer, amely a nemzetközi drogkereskedelemre csatlakozva szolgálta ki a függőket, és a korabeli „bulikultúrát”. Mindezt a sajtóarchívumok és a levéltári anyagok alapján nagyon pontosan tudtam rekonstruálni, a korabeli újságok ugyanis elég részletesen beszámoltak a kábítószerrel összefüggésbe hozható esetekről. Kokós Lexi, a magyar „kokainkirály” például valódi celebritás volt a korban, szinte minden lépését követték az újságírók. A 20-as, 30-as évek alvilága egyébként tömve volt Rejtő Jenő-i figurákkal, külön könyvet érdemelne a működésük, lehet, hogy a következő kötetemet róluk írom majd.

– Mi történt a kábítószerrel a második világháborút követően?
A Rákosi-korszakra szinte teljesen eltűnt a kokain. Biztos, hogy jelen volt az országban, egy-két ügy napvilágot is látott, de ezek elszigetelt esetek voltak. A hetvenes évektől a Los Angeles-i magyar maffia időnként hazalátogató tagjai, vagy külföldön dolgozó magyarok, esetleg külföldi üzletemberek hozhattak magukkal néha egy-egy kisebb adagot, de

a kilencvenes évekig gyakorlatilag beszerezhetetlen volt Magyarországon.

A rendszerváltáskor bukkant fel újra, de luxusterméknek számított. Elérhető volt a piacon, ám egy kis adagért akár egy havi átlagfizetés harmadát is elkérték, így jó ideig csak a bűnözők krémje, a pénzes üzletemberek és hírességek engedhették meg maguknak. A kilencvenes évek második felét a partidrogok uralták, a kokain csak ezt követően terjedt el szélesebb körben.

– Hogyan változott meg a szerepe mára, mennyire van jelen a mindennapokban a kokain?
A kokain világa jelentősen átalakult az elmúlt évtizedekben Magyarországon, a bűnözők elitdrogjából előbb a celebvilág kedvenc kábítószere, majd széles körben elérhető anyag lett. Napjainkban már nemcsak fogyasztás, de a terjesztés sem számít alvilági privilégiumnak. Azzal, hogy a középosztály is meg tudja fizetni a kokaint, létrejöttek alternatív beszerzési útvonalak, olyan dílerek mozognak ma Magyarországon, akikről soha senki nem mondaná meg, hogy kokainnal kereskednek. Az egyik megszólaltatott terjesztő elmesélte, hogy húsz év alatt egyszer sem igazoltatták a rendőrök, miközben aktív kereskedő. Mivel más kultúrkörből érkeznek, ezek a figurák nem kerülnek a rendőrség látókörébe, ami teljesen átírja a piac működését és szabályait. Úgy is mondhatnám, hogy rendszerváltás történt a kokain világában.

címlapfotó: Stiller Ákos