Rég éreztem ennyire sokszínűnek a Szép versek válogatást. Ha a kötetet önmagában nézzük, nehéz lenne megmondani, miért. A korábbi évekbeli kiadásokkal összevetve viszont az idei sok meglepetést tartogat mind az idősebb, mind a fiatalabb szerzőket illetően. Kicsit hasonló a helyzet a Körképpel. Jót tett az antológiáknak, hogy cseréltek a szerkesztők, és már Turi Tímea viszi a Szép verseket, Szegő János pedig a Körképet. A rövidprózákból álló válogatás viszont inkább a fiatalokra fókuszál, legidősebb szerzője is 1962-ben született. A hatvankettő persze már szép kor, de akadnak nyilván hetvenes-nyolcvanas novellistáink is.
Az idei Körképből viszont szép képet kapunk arról, merrefelé mozdulnak a fiatal szerzők, ha elbeszélésről van szó. A történet végéről évtizedek óta hallunk már, mégis, a válogatást lapozva minden korábbinál jellemzőbbnek érzem ezt.
Számos szöveg impressziókról, hangulatokról szól, álomszerűen építkezik, és az ismétlés, a témában való fokozatos elmélyülés által lesz igazán erős.
Tipikusan ilyen Pénzes Tímeától a „Hömpölygés”, de mondhatjuk Légrádi Gergelytől a „Csepegés”-t és Milbacher Róbert „Felhólyagzott vízpára” című írását. Lassan adagolják, miről is van szó, így csak a szövegek egy adott pontján értjük meg, mivel állunk szemben. Nem feltétlenül érkezik a vége felé mindent eldöntő fordulat, de amikor igen, az üt: Szeifert Natália kórházi drámája zavarba ejti az olvasót. A kedvencem viszont talán Antal Balázstól „A fekete kutya makettje”, mely lázálmos történetével szintén a lélek elevenébe váj.
A Körkép harminchét szerző kisprózáját tartalmazza, a Szép versekben jóval többen, hetvennyolcan vannak, de így is az előbbi a vaskosabb. Viszont nem olyan nehezek ezek a szövegek, hogy ne végezhetnénk még a hosszabbakkal is hamar. A Szép verseket Kovács András Ferenc, a novellakötetet Reményi József Tamás emlékének ajánlják. Fájdalmas veszteségei a tavalyi évnek. Dicsérhetjük mindkét könyvben, hogy nem(csak) a kézenfekvő választásokra mennek rá. Korábban azért voltak olyan évek, amikor a szerzők alig mutattak eltérést a korábbi év antológiájától, kevesebb meglepetést is tartogattak. A sorozat évtizedeiből azok a választások a kedvenceim, amelyek által addig nem ismert szerzőt ismerhettem meg. Így jutottam el Pinczési Judit, később Brokés Ágnes verseihez. A mostani válogatásokat látva biztos vagyok benne, hogy lesz ilyen szerző a jövő olvasója számára – és ez közel sem a minőségről, inkább a láthatóságról mond el sokat.
A válogatások ráirányítják figyelmünket a ma is eleven folyóirat-kultúrára, illetve olyan szerzőkre is, akiknek akár még kötetük sincs, esetleg nem annyira ismertek az országos nyilvánosságban.
Öröm például felfedezni a veszprémi Domján Gábor verseit, illetve olyan fiatal alkotókat, mint Guzak Avarka Klaudia, Hegyi Damján vagy Vajsenbek Péter. A verseket illetően az ember mindig elsőként a kedvenceit keresi, még ha már olvasta is őket. Hiába találkoztam a megjelenésükkor Vida Kamilla, Peer Krisztián, Takács Zsuzsa és Markó Béla szövegeivel, újravenni mégis jó őket. Ahogy felfedezni az ismert, jó nevű alkotók kimaradt verseit: találkoztak már Mezey Katalin, Nádasdy Ádám, Gergely Ágnes és Tőzsér Árpád izgalmas tavalyi költeményeivel? Kiss Ottó az egyetlen, aki mindkét kötetbe befért, és vannak persze kimaradók, mint mindig, most is. De az idei változatosságot látva ezt már tényleg betudhatjuk annyinak, hogy teljességre sosem lehet törni.
Az idő nem mindig kegyes, és a mostani válogatások esetében sok a nagy ígéret: nem lehetünk benne biztosak, hogy ötven év múlva nem fog több tucatnyi név ismeretlenül csengeni az olvasó számára. De talán segíteni fogja ez azt, hogy újra felfedezzenek olyanokat, akiknél ma még bízhatunk a fényes jövőben.
