Sade márkival kezdődött a gépiesített emberirtásba és totalitárius diktatúrákba torkolló, múlt században kicsúcsosodó tragédia. A meglepő állítás Albert Camus-től származik, A lázadó emberben magyarázta kora sajátos jelenségeit De Sade filozófiájával, ahogy John Milton és William Blake műveivel, de a nagy orosz szerzőkkel, Lermontovval és Dosztojevszkijjel is. Sade filozófiáját említettük? Valóban, minthogy ez sokkal jelentősebb hatással bírt Camus szerint, mint – annyit emlegetett – szépírói munkássága.
A Közöny és A pestis szerzője is azok közé tartozott, akiket legtöbben szépíróként jegyeznek, pedig a múlt század egyik kiemelkedő moralistája, kortünetek nagyszerű magyarázója. A Facebookon is népszerű az a rövid képregény, amelyen a vár fokán állók kiáltják: filozófus közeleg, nyissák ki a kapukat. A jelzésre viszont, hogy egy egzisztencialista érkezik, már csuknák vissza. Aztán a felismerésre, hogy Camus az: „nyissátok ki a kapukat egy kicsit.” Valódi filozófusíró, akit sajnos a fiatalabbak ma már kevésbé ismernek. Segít azért a dolgon a Jelenkor néhány éve indult életműsorozata, amelyben legutóbb A lázadó ember vált elérhetővé.
Annál is fontosabb ez, mert míg A pestist vagy a Közönyt (új fordítás címe: Az idegen) különböző kiadásokban el lehetett érni, addig a Sziszüphosz mítosza folytatásaként emlegetett kötetből csak egy 1992-es és egy 1999-es változat állt rendelkezésre. A piacon ezek már rég nem forogtak, az internetről is vaskos összegekért lehet megrendelni az antikváriumi példányokat. Nem mintha sajnos az a veszély fenyegetne, hogy tömegek rohamozzák meg a boltokat a kötetért. Fontos megjelenés, újrakiadása – Fázsy Anikó szakértő fordításában – mindenképp hiánypótló.
A filozófiai mű viszont kifejezetten nehéz olvasmány. Akik a Közönyt értetlenkedve tették le, magyarázatot keresve arra, mit is olvastak, azok A lázadó emberrel végképp nem tudnának mit kezdeni.
Mindehhez viszont érdemes hozzátenni, hogy A pestis vagy A bukás például nemcsak olvasmányosak, de közérthetőek is, remekül idézhető meglátások, gondolatfutamok tárházai. A bukást kimondottan érdemes elolvasniuk azoknak, akik meg szeretnék érteni a XX. századot, de korunkat is. Döbbenetes szöveg, hasonlóan kiérlelt mondatokkal: „Nem azt kívánjuk (…), hogy esendőnek ítéljenek bennünket. Csak azt akarjuk, hogy sajnáljanak minket, és megerősítsenek az utunkon. Lényegében tehát azt szeretnénk, ha nem volnánk többé bűnösök, de erőlködnünk se kéne, hogy megtisztítsuk magunkat. Nincs bennünk sem elég cinizmus, sem pedig elegendő erény.”
A pestis eladási számai a Covid idején pörögtek fel, minthogy valóban kiválóan megérthettük a pandémia mindennapjait Camus fiktív járványa alapján. Kételkednek?
Olvassák csak: „Legfőképpen arról szokott le nagyon gyorsan mindenki, hogy latolgassa, pláne nyilvánosan, hogy meddig fog ez tartani. Miért? Mert amikor a pesszimisták mondjuk hat hónapra tették, aztán lejátszották magukban az eljövendő hónapok összes keserűségét, és összeszedték minden erejüket, hogy emelt fővel viseljék a napról napra elosztott hosszú szenvedést, akkor egy elejtett megjegyzés, újságírói vélemény, futó gyanú vagy hirtelen megvilágosodás hatására egyszer csak rájöttek, hogy miért tartana a betegség csak hat hónapig, miért ne tarthatna akár egy évig is, vagy még tovább? Ilyenkor oly hirtelen omlott össze minden elszántságuk, akaraterejük, türelmük, hogy úgy érezték, sosem másznak ki ebből a gödörből.”
A lázadó ember, amit a szerző Jean-Paul Sartre-tól eltávolodva vetett papírra, ehhez képest efféle fejtegetésekbe bocsátkozik: „Mit tehetne a világban az élvezet, az egyetértő és cinkos testek kivirágzó, nagy öröme? Reménytelen keresés ez, hogy az ember megmeneküljön a kétségbeeséstől, ami mégis kétségbeeséssel végződik, szolgaságból szolgaságba, börtönből börtönbe kerül. Ha egyedül a természet igaz, és ha a természetben pusztán a vágy és a pusztítás törvényes, akkor, mivel az ember világa nem elégíti ki többé a vérre szomjazást, pusztításról pusztításra kell futni, az egyetemes megsemmisülésig.”
Amilyen bonyolultan hangzik, annyira elevenébe talál Camus filozófiája saját korának. Abból indul ki, hogy a véres században tapasztaltakat közel sem pusztán politikai okokra vezeti vissza, és nem is csupán néhány évtizeden tekint végig. Így jutva arra a meglepőnek tűnő, de konzekvens megállapításra, hogy azok a folyamatok már a francia forradalom idején körvonalazódtak, amelyek egészen a holokausztig vezettek. A szerző, aki a halálbüntetés egyik fontos ellenzője volt akkor, amikor Európában ez még nem számított magától értetődőnek, a törvény, a morál és az emberi természet felől vizsgálja, hogyan juthattunk el a minden korábbinál rettenetesebb, szervezett népirtásig. Ahogy a XX. század forradalmárainak mozgatórugóit is elővetíti az 1951-es megjelenésű kötetben. Felvázolva, mi teszi a kiállás mellett döntő embert, hogyan jut el valaki a szembeszegülés választásáig.
Mindennek metafizikai jellemzését is megadja, ahogy tette a Sziszüphosz mítoszában a halál elkerülhetetlenségével, az élet abszurditásával szembesülő ember kapcsán. Bemutatja egyben a sade-i figurát, aki a törvényesített bűnt nem fogadja el, majd a lázadás jegyében, több évtizedes börtönbüntetését kompenzálva, kidolgozza a bűn szabadságát. „Voltaképpen Sade-dal kezdődik korunk történelme és tragédiája. Ő még csak elgondolta, hogy a bűntett szabadságára alapított társadalomnak az erkölcs szabadságával kell párosulnia, mintha a szolgaságnak volnának határai. (…) Végül, a törvényes gyilkosság, amit a legjobban gyűlölt, a saját számlájára írja azokat a felfedezéseket, melyeket ő az ösztönös gyilkosság szolgálatába akart állítani. A bűntett, melyet Sade a tomboló erkölcstelenség kivételes és pompás gyümölcsének kívánt, ma már a rendőrivé vált erény komor szokása. Ilyen meglepetéseket tartogat az irodalom.”
És ilyeneket tartogatott az élet, tennénk hozzá, ha Camus bármi meglepőt is talált volna abban, ahová végül az emberiség jutott.
A hivatalossá tett bűnben való megnyugvás, a teljes fogalmi zavar hozta magával, hogy az emberek egy része végül elfogadta törvényesnek, ami Sade-nál még az ösztönök bűnös, isteni rend ellen lázadó kiélése volt. Mindennek a jelei ott voltak Lermontovnál, ott voltak a Karamazov testvérekben, ahogy Hegelnél, Nietzschénél vagy Bakunyinnál. Ha szeretnénk kicsit jobban érteni, mi mindenre gondolhatunk a természeti világ technikaivá alakításán, az erény vállalásán és tagadásán, a metafizikai lázadáson és a lázadás képében tetszelgő totalitarizmuson, akkor érdemes Camus vaskos filozófiai kötetét olvasgatni.
Kiemelt kép forrása: Mafab.hu
