Emlegethető még kiábrándult értelmiségiként az író, aki megtér a hagyományos értékekhez, a családhoz és a szerelemhez? Nem mintha konkrétan ezek visszautasítására épült volna Michel Houellebecq életműve. Viszont krónikásául szegődött egy olyan kornak, amelyben a valódi kötődés lehetségességében már kevésbé hisz az ember, sodródik inkább ágyról ágyra, cinikusan figyelve a kaotikus világra. A Behódolásban megírta azt is, milyen könnyedén adnánk fel teljes életformánkat, ha az iszlám világ felől még erősebb nyomással szembesülnénk.
A rendkívüli terjedelmű Megsemmisülni viszont mégsem azt mutatja be, milyen kihunyni minden remény nélkül, a világgal együtt pusztulni el. Lehet persze, hogy ez még tragikusabb: az utolsóként emlegetett regényben felcsillan a remény, hogy mégis csak vissza lehet találni egymáshoz. Hosszú időnk viszont már nem marad kiélvezni azt. Paul Raison minisztériumi tanácsadó és felesége pedig már olyannyira elhidegültek egymástól, hogy külön szobában alszanak, és még a hűtő polcain sem hajlandóak közösködni. Megismerjük a férfi öccsét is, a hozzá szintén nem túl közel álló Aurélient, aki anyjukat követve falikárpitok restaurálásával foglalkozik. Hiába végez azonban szívének kedves munkát, a házassága teljes katasztrófa. A testvéreket édesapjuk sztrókja hozza újra össze, felületesen legalábbis.
A 2026-ban játszódó történet – ahogy a szerzőtől megszokhattuk – a politika alakulását is nyomon követi, másik fontos szereplője pedig Paul kollégája, Bruno Juge gazdasági miniszter. Bruno élete szintén kiüresedett, feleségétől eltávolodott, és annyira a munkájának él, hogy örömmel költözik be a hivatalban lévő szolgálati lakásába. Míg Pault és Aurélient a családi, addig Brunót a rá váró munkahelyi kihívás zökkenti ki a csömörből.
A Megsemmisülni egyszerre lesz a remény, de az elkerülhetetlen végzet regénye is. Houellebecq persze még abban is szokatlanul optimistának bizonyul, hogy a boldogsághoz való pillanatnyi visszatalálás örömét megengedi hőseinek.
Amennyire szürkének, ismerősnek tűnik a kötetben ábrázolt politikai csatározás, annyira izgalmas újdonságot jelentenek az egyre elképesztőbb kiberbiztonsági háttértudással végrehajtott terroristaakciók. A XXI. századi szélsőségesek már annyira urai a technológiának, hogy azt is lehetetlennek tűnik megállapítani: valóban elsüllyesztettek-e egy konténerszállítót a nyílt vízen, vagy ez csupán a számítógépes rendszerben jelenik meg így. Hamarosan aztán egy sor újabb különös támadás borzolja a kedélyeket, a szálak pedig a primitivistákhoz vezetnek, akik az embert egy korábbi állapotába kívánhatják visszavezetni. De hogy mi köze mindennek a wiccához és a fekete mágiához? Hogyan válik összekapcsolhatóvá egy spermabank megsemmisítése és egy menekülthajó elsüllyesztése?
A francia titkosszolgálat kétségbeesetten próbálkozik a szokásos magyarázatokkal, technoellenes szélsőbalosokra és keresztény fundamentalistákra egyaránt gyanakodva. Végül persze marad az, mint a nyomkereső regényekben A 49-es tétel kiáltásától a Gombrowicz-féle Kozmoszig: megelégedni az egy szálra felfűzhető nyomokkal. Houellebecq annyival lép túl ezen, hogy visszaigazolja a nyomozás értelmét. Ahogy a titkosszolgálat emberétől halljuk: „én már régóta lemondtam róla, hogy racionális indokokat keressek az emberi viselkedések mögött; a mi munkánkban erre nincs szükség, elég, ha felfedezzük a struktúrákat. És nem is kétséges, hogy ebben az esetben önnek sikerült azonosítani egy struktúrát (…). És ennek következtében megmentette az új technológiák területén a világon a legfontosabbnak számító iparmágnások életét; tulajdonképpen nem vagyok benne biztos, hogy jól tette, de megtette, és kész.”
Azt mondtuk, hogy az új Houellebecq-mű a reményről szól, ezt illetően viszont érdemes kicsit pontosítani. A Megsemmisülni ugyanis, bár az élet jobbra fordulásának, a másikhoz való közeledésnek lehetőségével kecsegtet, azt elveti, hogy befészkelhetnénk magunk a boldogságba. Szerezhetünk magunknak és egymásnak néhány jó napot, de ettől még nem tudunk másféle sorsot kivívni, mint akárki más.
A kötet egyik rezonőre a kórházi szöktetésre szakosodó eutanáziaellenes mozgalmár, aki radikális antropológiai fordulatra hívja fel a figyelmet:
„Minden korábbi civilizációban az határozta meg azt a megbecsülést, sőt csodálatot, amit egy ember kiváltott a környezetéből, annak alapján ítélték meg őt, ahogyan egész életében viselkedett. (…) Azzal, hogy nagyobb értéket tulajdonítunk egy gyermek életének – holott fogalmunk sincs róla, milyen felnőtt lesz belőle: okos vagy ostoba, zseni, bűnöző vagy szent –, semmibe vesszük mindazt, amit életünk során cselekedtünk. A hősies vagy nagystílű tetteink, minden, amit sikerült véghez vinnünk, az alkotásaink, a műveink – mindennek többé nincs értéke a világ szemében, és hamarosan már a saját szemünkben sincs. Ily módon minden motivációt és értelmet kivonunk az életünkből. Ez pontosan az, amit nihilizmusnak nevezünk. Leértékelni a múltat és a jelent a jövő javára, leértékelni a valóságot, és többre értékelni a homályos jövőben elképzelt virtualitást, ezek sokkal meghatározóbb tünetei az európai nihilizmusnak, mint bármi, amivel Nietzsche előhozakodhatott. (…) Szóval nem, valóban nem vagyok keresztény; sőt hajlamos vagyok azt gondolni, hogy mindez a kereszténységgel kezdődött, a kereszténység hozta elő azt a tendenciát, hogy bele kell törődnünk az adott világba, bármilyen nyomorúságos is, míg egy megmentőre várunk, és egy hipotetikus világban reménykedünk; a kereszténység eredendő bűne az én szememben a reménykedés.”
Amennyiben a regényhez innen közelítünk, azt találjuk, hogy hősei – Paul, Aurélien és Bruno – egyaránt azt fedezik fel, hogy mégis csak visszavehetik maguknak az életüket. Nem szükségszerűen kell beletörődniük abba, hogy ennél jobb már nem jöhet. Viszont kénytelenek felismerni, hogy a megváltás ígéretével valójában a nyomasztó hétköznapok elfogadása kecsegtetett. Hiszen addig még mindig lehet azt feltételezni, hogy a végén kamatostól visszakapunk mindent. Szenvedünk, hátha egyszer jutalmat kapunk cserébe. Brian azt mondja ki, amit a Megsemmisülni szereplői is felismernek: megmenthetik magukat, de csak erre a világra, erre a fájdalmasan röpke időszakra. Lehetne máshogy? Lehetett volna másképp? Talán, ha képesek lettek volna jól működő élethazugságokba ringatni magukat.
Nemcsak terjedelmében jelentős regény a Megsemmisülni, Houellebecq életművének tárgyalása során központi szerepet kell majd elfoglalnia.
Kiemelt kép: El Mundo, Jordi Soteras
