Betina Anton kötete borzalmas olvasmány. Borzalmas, mert ismét arcot ad azoknak az embertelen tetteknek, melyeket a halál angyala, Auschwitz mészárosa, Josef Mengele követett el, és melyek természetét józan elme olykor befogadni sem képes; és borzalmas, mert ezúttal nem csupán az ördögi orvos áldozatai szólalnak meg – sőt, itt ők jobbára mellékszereplők – hanem azok is előlépnek a fénybe, akik saját életüket kockáztatva haláláig védték az egykori SS-tisztet, mikor már a fél világ vadászott rá, és még halála után is tagadták rettenetes tetteinek természetét.
A Trópusi menedék szerzője saját élményből indít: a gyerekek körében közkedvelt óvónője egyik pillanatról a másikra otthagyja az intézményt, hogy aztán napokkal később az akkor már hat éve halott Josef Mengele bújtatójaként adjon interjút a tévében.
A német gyökerekkel bíró Anton immár felnőttként göngyölíti fel egykori dadája ellentmondásos tetteinek motivációját, amellyel a Mengele-mítosz egy eddig kevésbé ismert, ám sokak által felületes információk alapján mégis sűrűn emlegetett epizódját festi meg.
A Dél-Amerikába menekült nácik története manapság a popkultúra része; nem könnyű ezt kimondani, de így van. Megjelent többek közt Ira Levin A brazíliai fiúk című kötetében (ki ne emlékezne Gregory Peck félelmetes Mengele-alakítására a filmadaptációban), de még én magam is foglalkoztam vele első regényemben, a Hiányzó történetekben. A folyamatról, melyben bizonyos országok politikai vezetői (többek közt Juan Domingo Perón Argentínája) keblére ölelte a háborús bűnösöket, vélhetően mind hallottunk, és sokunk számára volt elképzelhetetlen, hogy az önkéntes száműzetésben miként vészelhettek át évtizedeket szabadlábon azok, akik után a nürnbergi perek óta a világháborúban győztes országok titkosszolgálatai, vagy az akkor még teljes csendben működő Moszad is vérre menő hajszát folytatott.
A kérdésre, hogy történhetett mindez, részletes kutatómunkája, és sok-sok százórányi életútinterjú után Anton csattanós választ ad: az átlagpolgárok segítségével. Bár könnyű lenne a háttérben egy jól működő földalatti logisztikai gépezetet sejteni (a legenda szerint ennek fedőneve „Odessza”), erre valójában nem állnak rendelkezésre bizonyítékok.
Nem, itt nincs összeesküvés, csupán átlagpolgárok, akik jóhiszeműen ölelik keblükre az igazságszolgáltatás elől menekülő Mengelét: pénzzel, munkalehetőségekkel támogatják, kerti partikra, tengerparti kirándulásokra hívják, és büszkén nézik, ahogy gyermekeik a „Bácsi”-val játszanak.
A szörnyű, hogy a holokausztról szóló hírek az 1970-es években történt széleskörű elterjedése, vagy épp Mengele vallomásai dacára sem hitték el, hogy ember elkövethet olyan rettenetes dolgokat, mint amiket a beszámolók részleteztek.
Mondhatnánk, hogy ennyi: némi jóhiszeműség vezetett oda, hogy Mengele több mint három évtizedet élt le anélkül, hogy utolérte volna a neki kijáró sors, mígnem 1979-ben egy ártatlan fürdőzés alkalmával a tengerbe nem fulladt. Mondhatnánk, hogy Anton kötetét áthatja az áldozatok és túlélők dühe, és a mélyben talán valóban, de az olvasást meghatározó érzelem mégsem ez. Sokkal inkább az értetlenség. Bár Anton kronológiai sorrendben, több nézőpontból világítja át Mengele és bújtatói történetét az eddig olvasott talán legnagyobb részletességgel, mégis értetlenül állunk azelőtt, hogy mindez megtörténhetett. És ez a bizonyság az emberiesség elleni bűnök rettenetére: hogy tényszerűen feltárva, Mengele halála után negyvenöt évvel is ellenállunk neki.
Talán itt az emberi elme befogadóképességének határa. Pedig Anton mindent megtett. Profi munka.
Nyitókép forrása: offlattes.com
Kapcsolódó cikkek:
