A poszt-9/11 irodalom egyik emblematikus darabja a Rém hangosan és irtó közel. Még hollywoodi feldolgozás is született belőle, Tom Hanks, Sandra Bullock és Max von Sydow főszereplésével. Jonathan Safran Foer regényében Oskar az édesapját siratja, aki a World Trade Center épületében tartózkodott azon a tragikus napon.
A férfi kifejezetten közel állt fiához, tipikusan az a regénybeli édesapa, aki bölcsességével, egyben titokzatosságával példakép lehet egy kamaszgyerek számára. Utóbbi tulajdonságát már életében megismerheti Oskar, aki előszeretettel old meg az apja által kitalált rejtélyeket. Halála után aztán egy minden addiginál jelentősebbnek tűnő titok nyomába ered, amikor egy vázába rejtett borítékban talál egy titokzatos, Black névvel jelölt kulcsot. Elhatározza, hogy felkeresi New York összes Black családnevű emberét, hogy így megtudja, kihez is tartozott az, és főleg: milyen kapcsolatban állt édesapjával.
A traumafeldolgozás szép, fájdalmas elbeszélését adja a kötet, gondosan adagolva például a tragikus napon érkező információkat, így az édesapa utolsó telefonhívásait. A regény kifejezetten sokszínű nyelven szól az olvasójához, a folyószöveget bátran törik meg különböző vizuális játékok, például egy füzetben látott aláírások beillesztése, esetleg a némaságba süllyedő, ezért papírlapon kommunikáló szereplő mondatai – egy oldalon mindössze néhány szó.
Elsőként a Rém hangosan és irtó közel nyelvezete az, amely valamilyen hatást válthat ki az olvasóból.
Már a cím előrevetíti a kötetre, azon belül is az elbeszélő kisfiúra jellemző beszédmódot. Egyébként kifejezetten sokszínű a kötet stílusa és nyelvezete – van, ahol sűrűbbé, máskor játékosabbá válik. Nehezebb olvasni, amikor a múltban birkózunk a szeretett fél elvesztésével. Nem azért nehéz, mert ne lenne jól megírva a szöveg. Sokkal inkább, mert a trauma okozta sokkal ilyen kilátástalan töménységben találkozni nem egyszerű. Van, hogy a szöveg – a nagymama szólamakor – töredezetté is válik, levélszerűen haladunk előre. Máskor három üres oldal érzékelteti a hiányt.
Nem kerülhetjük meg a fordítás nehézségének kérdését. Nyilvánvalóan nem könnyű egy kamaszgyerek nyelvét, tipikus szófordulatait másik nyelvre átültetni. Különösen, ha ennyire sajátosan fogalmazó fiúról van szó, mint amilyen a kötetbeli. Ehhez jönnek a felnőtteskedő, de persze mégis csak gyermekfejjel gondolkodó kissrác szövegei. Jó kérdés, magyar nyelven miként adható vissza a kamaszszleng, és mondjuk a jelzőként ismételgetett „rém”, illetve a „jesszum” felkiáltás illik-e egy 2000 utáni fiatalhoz.
Sokszor kifejezetten aranyos, szerethető képet ad ez a fiúról, máskor mintha a Zabhegyező eredeti fordítását olvasnám.
A J. D. Salinger-regény fordítása körüli vitában arra az álláspontra helyezkedtem, hogy igazságtalan a régi fordítás korszerűtlenné nyilvánítása. Hiszen nyilvánvalóan úgy olvassuk Holden történetét, hogy egy ötvenes évekbeli, amerikai tinédzserrel azonosítjuk őt. Jonathan Safran Foer kötetét viszont már úgy, hogy egy mai fiatalt látunk magunk előtt. Ebben az esetben pedig kevéssé válik el egy amerikai gyerek a magyartól, legalábbis ami a nyelvet illeti, így Oskar szövegét a környezetünkben lévő kamaszokéval próbáljuk egyeztetni. Nem feltétlenül érdemes így tennünk, kifizetődőbb egy regényvilág sajátjaként tekinteni rá.
Főleg, hogy egy társaitól inkább elkülönülő, nagyon is saját gyászával küszködő fiatal elbeszélővel van dolgunk.
A regényt az eredetivel kellene összevetnünk, hogy pontosabb képet kapjunk a gyerekről, aki az egyik pillanatban még az újságban olvasott sztori kapcsán emleget dugást, de a következőben az is meglepi, hogy valahol nincs portaszolgálat, helyette külön kell becsengetni a lakóhoz. Oskar ráadásul egyes jelenetekben meg is sérti magát, amelyet a regény horzsolásként fordít, míg a bruising-re pontosabb lenne a vagdosás kifejezés.
Az események több szálon futnak, így betekintést nyerünk a család többi tagjának, például a nagypapának és az apának a múltjába. Közben végigjárjuk a gyászfeldolgozás folyamatának stációit úgy, ahogy a való életben sokszor nem igazán tudjuk – akár tapintatból vagy félelemből. Szembesülve azzal, ami a szenvedést ilyenkor sokszorosan felerősíti: az elfojtani próbált bűntudattal. Hogy valamit elmulasztottunk, és már soha többet nem tehetjük jóvá. Egyedül marad Oskar is a titokkal, még magának sem igen meri megfogalmazni, nemhogy megosztani mással.
Marad a nyomozás, hátha a külvilágban ott rejlik valahol a megfejtés, ami valamifajta feloldozást adhat számára.
A regény kapcsán eszünkbe juthatnak olyan sikerek is a közelmúltból, mint Max Portertől A bánat egy tollas állat. Ott is a szeretett szülő elvesztése után kell tovább élni, ráébredni arra, hogy innentől már semmi sem lesz ugyanaz. Hogy időben ugyan távolodhatunk a tragédiától, enyhülhet a fájdalom, de feloldozás nincsen. Élhettünk volna biztonságban? Abban éltünk – aztán szembesültünk az igazsággal. Ahogy ezt a Midnight Gospel című, nagyszerű animációs sorozatban az édesanyja halálos betegségével szembesülő főhős mondja: „Az univerzum végtelenül stabilnak tűnik, mikor ebben az automata állapotban vagy. És a találkozás az igazsággal, ami számomra az, hogy haldokolsz, talán ez volt a legnagyobb találkozásom az igazsággal egész életemben. Kifejezhetetlen.”
A Rém hangosan és irtó közel is megküzd a kifejezés nehézségeivel, végül pedig sikerrel ad vissza valamit abból az iszonyatból, amelybe ilyenkor – egy nap sajnos mindannyian, ha esetleg kevésbé borzalmas körülmények között is – kerülünk.
Kiemelt kép: pillanatkép a 2011-ben bemutatott Rém hangosan és irtó közel című filmből / Forrás: Port.hu
