Barbara Kingsolver már a Mérgezett éden című modern klasszikusával letette névjegyét a kortárs amerikai irodalomban, de 2023-ban Pulitzer-díjjal jutalmazott legújabb regénye, a Demon Copperhead végleg bebetonozza helyét a legnagyobb élő író közt. Főszereplőnk, Damon Fields története számtalanszor facsar ki olvasás közben, miközben olyan társadalmi problémákkal szembesít, melyek még Magyarországra vetítve is relevánsak, ugyanakkor erőt is ad. Ami nem öl meg, az megerősít, szól a mondás, de hozzátehetnénk, hogy ami nem öl meg, az biztosan megváltoztat. Talán örökre.
Damon Fields alkoholista, drogos anya gyermeke, félárva valahol az isten háta mögött, Kentucky Lee megyéjének egy poros településén, egy konténerházban él. Mindössze tíz éves, amikor anyja a sorozatos elvonók és egy bántalmazó kapcsolat elől az öngyilkosságba menekül, a származása miatt „Rezesfejűnek” csúfolt fiú pedig nevelőszülőktől nevelőszülőkig kallódik, és igyekszik életben maradni egy olyan Amerikában, ami mindent megtesz azért, hogy figyelmen kívül hagyja a létezését.
Erős átirata és kiterjesztése ez Charles Dickens Copperfield Dávidjának, de ahogy a történet ott sem afféle nyomorpornó, úgy Kingsolver is odafigyel rá, hogy még a mezítláb, a sárban járó főszereplőjétől se tagadja meg a reményt.
2024-ben egyetlen fiktív szereplő sem került közelebb hozzám, mint Damon Fields; E/1-ben elmesélt története ügyesen ötvözi a humort és a tragédiát, realistán lírai, vagy líraian realista, ha létezik egyáltalán ilyen. Alakja mindenesetre a megtörhetetlen akarat mintaképe, aki a maga tökéletesen hiteles gyermeki/tinédzser nyelvén mondja el, mit jelent embernek maradni a legkegyetlenebb körülmények között, és hogy az egyéni akaraterő mikor törik meg a rendszerszintű akadályok alatt.
Merthogy Demon életében szinte csak akadályok léteznek.
Szociális háló nélkül kezdi és éli életét, miközben körülötte csődöt mond az oktatási és a gyámügyi rendszer, lakhelyén, az Appalache-hegység régiójában tomboló opioidjárvány pedig félárvává, majd árvává teszi, pusztán az ő erejére bízva, hogy túlél-e ebben a zord világban, ahol látszólag ő az egyetlen, aki senkinek sem kell.
Demon pedig próbálkozik, fiatal kora ellenére életre szóló döntéseket kell meghoznia, és gyakran téved, amitől hihetetlenül emberivé válik, hisz ezeket döntési helyzeteket leginkább végtelen kiszolgáltatottsága hozza létre. Kapaszkodna ő, de alig-alig talál fogódzót.
Ez alapján bizonyára úgy tűnik, hogy Barbara Kingsolver valamiféle „nyomorpornót” írt, ahogy azt manapság címkézni szokás, de szerencsére épp e rettenetes megjelölés tipikus jegyeit kerüli el ügyesen: egyrészt nem válik didaktikussá, ami önmagában komoly teljesítmény, másrészről Demon alakjába a rettenetes események közepette is olyan derűt, és életigenlést csempész, hogy az példaértékű tanulsággal szolgál nekünk, akik olykor bagatell dolgok miatt emelünk panaszt, miközben itt van Demon, aki minden este éhesen fekszik le.
Azt mondtam a bevezetőben, hogy ami nem öl meg, az megváltoztat, és így van ezzel Demon is.
Ettől válik története tragikus fordulatai ellenére is egészen felemelővé:
Ebben a fiatal fiúban ugyanis a sors kegyetlensége ellenére sem huny ki a vágy, hogy ember maradjon, hogy emberként kezeljék, és hogy legyen mellette valaki, aki szereti, és akit viszont szerethet, ezzel emlékeztetve minket, hogy a rendszerszintű problémák mögött vegyük észre az egyént, és ne feledjük, hogy a legnehezebb körülmények közt csupán emberi kapcsolataink adhatnak valódi reményt.
Kapcsolódó cikkek:
