Aki elhagyja a falu népét, az elárulja őket. Aki beszél róluk, az is. Aki kiszakad közülük, az pedig elveszíti a nyelvét. Aztán újra tanul beszélni. De egy nyelv közben elveszett. Ezt az utat jártam be én is – írta Borbély Szilárd az Egy elveszett nyelv című, az Élet és Irodalomban 2013 júliusában megjelent esszéjében. Ha az újratanult és az elveszett közötti pusztaságban fellelt megváltás nélküli beszéd imitációja árulás, akkor Borbély Szilárd valóban áruló volt, ahogy önmagát jellemezte. Parasztnak született, költő lett, életműve pedig a két világ közti átjárhatóság tragédiájára is rávilágított.
De a tragédia az árulásnál mélyebben gyökerezett: alkotásait, életét és halálát a létezés megkérdőjelezhetetlen reménytelensége hatja át. – Sajnos túlságosan komor és túlságosan szomorú lett mindaz, amit eddig írtam. Pedig én nem így akartam. Nem így képzeltem el, egyáltalán nem így képzeltem el. De sajnos nem adatott meg nekem a könnyű sors, pedig mindig arra vágytam. A könnyű, a derűs, a szemlélődő, a kívülálló élet vonzott. Erre próbáltam törekedni. Minél kevesebb nyomot hagyva suhanni át az életen – mondta a Literának adott 2011-es interjúban. Sorsa nem volt összeegyeztethető a derűs szemlélődéssel.
Szülei 2000 karácsonyán rablótámadás áldozatai lettek, édesanyját megölték, édesapja sosem épült fel teljesen a sérüléseiből. A támadókat nem ítélték el. A bűntett tapasztalata mindent felforgatott, ahogy a Magyar Narancsban megjelent interjúban fogalmazott. – Hogy egyszerre minden kiesik az összefüggéseiből, hogy el lehet veszíteni azt a biztonságtudatot, hogy én egy európai országban élek, dolgozom, rendes családba születtem, nevelődtem, tanítottak, hétköznapi, átlagéletet élő ember vagyok, és egyszer csak ez az egész fölborul, és minden fölborul vele együtt – mondta.
A gyász a 2004-ben megjelent Halotti pompa című, megrendítő erejű verseskötetben irodalmi formát öltött. „Ilonáért 1940.01.15.–2000.12.24. és Mihályért 1933.10.03” – áll az ajánlásban, a könyvet pedig a rablógyilkosság hírlapi összefoglalása zárja, eltéveszthetetlen keretbe foglalva a felmérhetetlen veszteség felmérésének szándékát. A barokk gyászbeszédeket megidéző művek természetes módon vegyítik a szakralitást a bestiális erőszak nyers ábrázolásával: „Többé ne rettegj, mert most / halott vagy, mint Úrjézus, / azt mondták néki, hogy ’Kuss! / Nem vagy te más: véres hús!’ // Nem sírt, mikor kínozták, / mikor nyelvét kihúzták, / fejét bakanccsal rúgták, / s baltával trancsírozták”.
A gyilkosság mint személyes tragédia és mint metafizikai botrány feldolgozását az Egy gyilkosság mellékszálai című, 2008-as esszékötetben folytatta. Ahogy a szövegek Krisztus testének meggyilkolásától a holokauszt megtörténtéig a másik élet kioltásának rettenetét elemzik, a tett egyediségén minden esetben átfénylik a kollektív, az emberiség egészén elkövetett bűntett szégyene: „Aki gyilkol, az a test által, amelyet elpusztít, Krisztust is megöli.”
Borbély Szilárd 2014. február 19-én vetett véget az életének, a megemlékezésekben, gyászbeszédekben többen is kiemelték ugyanakkor, hogy belül már jóval korábban, a rablógyilkosságot követően meghalt.
– Ami van, azt természetesnek fogadjuk el. Számomra ez vált adottsággá, hogy vannak gyilkosok és vannak áldozatok. De ezzel aligha vagyok egyedül, nem rendkívüli ez. Az ellenkezője álságos, mintha a világot a béke és a szeretet hatná át. Téves spekulációkra ad alapot azt tenni meg alapzattá, hogy az ember eredendően rossz vagy eredendően jó volna. A morális fogalmak spekulatívak és hazug világot hoznak létre. A teremtés iszonyatos és közönyös, fogalmak előtti – fogalmazott egy 2009-es, ugyancsak a Literának adott interjúban.
Borbély Szilárd Fehérgyarmaton született 1963. november 1-jén. – A falu egy súlyosan elmaradott térségben, az Erdőháton, a hármashatár közelében feküdt, valahol még az archaikus időben, a modernitás előtti világban élt – írta az Egy elveszett nyelvben, ahol „kulturális migránsnak” nevezi saját magát, „akinek el kell tüntetnie az árulkodó nyomokat, amelyek a múltja felé vezetnek”.
– Az első generációs migránsok mindent megtesznek, hogy elfelejtsék a múltat, a közeget, a nyelvet, a helyet, amelyet elhagynak, és amelyet el kell felejteniük ahhoz, hogy sikeres migránsok lehessenek. A honvágy és a nosztalgia szálait is kíméletlenül el kell szakítaniuk, egyébként nem fog sikerülni a kísérlet. Az első generációs migráns a második generációra szokott hivatkozni: azért kell ezt tenni, hogy nekik jobb legyen. A második generációban pedig mindez visszaüt, kibukkan a titok. Mert a titkon nincs áldás, mondja a Talmud. A sikeres kulturális migráció érdekében nálunk, dzsentri hazánkban nem elég elhagyni, el is kell árulni a falut, a paraszti világot, mert nem szalonképes. Trágyaszagú. Arra, hogy miért van az így, a Nincstelenek – Már elment a Mesijás? című életrajzi alapú, vagyis korlátozott fikcióban kerestem a választ.
A 2013-ban megjelent Nincstelenek nagy kritikai visszhangot kapott, az elmúlt évtizedek egyik legjobb magyar regényeként ünnepelte a szakma.
A szerzőt azonban lesújtotta a könyv fogadtatása: „tudtam, hogy félre fogják érteni” – idézte fel Borbély Szilárd szavait Kácsor Zsolt a költőről írt visszaemlékezésében. A regény egy kilátástalan nyomorban élő család történetét beszéli el, a hatvanas-hetvenes évek paraszti társadalmának komor tablóját felrajzolva. – A falut, a parasztokat a katonaság és a papság tartotta egybe, ez a két szimbolikussá dagasztott erő, amelyet Ady szenvedélyesen ostorozott. Az archaikus kelet-európai paraszti világot, amelynek kulturális mintázata talán a neolitikum óta valószínűleg alig változott, ez a két pszichés technológia tartotta a szomorú időtlenségben – ad történeti és társadalomlélektani jellemzést az ábrázolt világról az Egy elveszett nyelvben. A Nincstelenek faluközössége a reményvesztettség időtlenségében él, várni már csak a „Mesijásra” várnak: a megvetett, gyengeelméjű cigányra, aki a megtelt kerti budikat takarítja.
– Ez a könyv olyan fikció, amelyben majd minden valóságos. Az egész azonban mégsem az, mert kitaláció. Az emlékezet, az emlékezet elbeszélhetősége jelentette az egyik legnehezebb feladatot, mert nem történetet mond el, hanem egy hangulatot akar a szöveg megmutatni – mondta a Nincstelenekről a Kultúra.hu-nak. S hogy miért a szegényekről írt? – „Származásom kötelez erre. Mélyről jövök. Tömegek vannak, akiknek nem osztanak lapot. Abban a hangulatban éltünk, olyan családban nőttem fel, ahol azt érezte és tudta mindenki, hogy mi nem számítunk. Kiszolgáltatottak vagyunk. (…) Azért írok a szegénységről, mert a szegénységnél nincs unalmasabb.”
Az elnyomás és megalázás változatos formáinak továbbélése az irodalmi mellett közéleti cselekvésre is késztette.
Debrecenben több ügyben emelte fel a szavát, egy Wass Albert-szobor tervezett felállítása ellen országos tiltakozást szervezett. – Nekem mániám, hogy a rendszerváltás után nagyon sok mindent kellett volna tenni azért, hogy erősítsék az emberek demokratikus mentalitását, mert a diktatórikus beidegződések mindenhol felbukkannak. Abban, ahogy a boltban a pénztárosnő vagy egy portás viselkedik alkalomadtán veled, abban még mindig benne van a diktatórikus reflex. Ettől csak úgy lehet elmozdulni, szabad és bátor emberek közösségévé válni, ha mi magunk is megpróbálunk tenni valamit, tudván, hogy ennek nincsen közvetlen gyakorlati haszna – fogalmazott a Magyar Narancsnak.
Irodalomtudósi munkáját is meghatározta a szabadság és a közösségért való cselekvés vágya. 1989-ben kapott diplomát a Kossuth Lajos Tudományegyetemen, ahol előbb tanársegédként, majd adjunktusként, 1998-tól pedig docensként tanított. Tagja volt a Magyar Tudományos Akadémia Elektronikus Textológiai Bizottságának, a Studia Litteraria tudományos kiadvány, illetve az Alföld folyóirat szerkesztőségének is.
Lírai és prózai, illetve tudományos munkássága mellett színpadi szerzőként is maradandót alkotott.
A Halotti pompa és a Míg alszik szívünk Jézuskája kötetekből Vidnyánszky Attila rendezett előadást Debrecenben, a 2015-ben a budapesti Katona József Színházban bemutatott Az Olaszliszkai pedig a költői életműhöz méltó alkotásként jelenítette meg a gyilkosság botrányának megannyi jelentésrétegét.
Szögi Lajos tiszavasvári tanárt 2006-ban verte agyon a feldühödött olaszliszkai tömeg, a támadók azt hitték, hogy a férfi halálra gázolt egy kislányt, aki azonban csak megijedt az autótól, és sértetlenül gurult az árokba. Mire kiderült, hogy él, Szögi Lajos már halott volt, az egymást is heccelő családtagok meglincselték. A tanár két kislánya az autóban ülve nézte végig a kegyetlenséget. A darab a gyilkosságból kiindulva a társadalmat szétfeszítő, feloldhatatlan ellentéteket és a személyes történetek egyediségében megmutatkozó általános tragédiát mutatja be, ráirányítva a figyelmünket az emlékezés kötelezettségére. Ha elfelejtjük, ami történt, nemcsak a múltat, de a jövőt is felszámoljuk – üzente az előadás, másfél évvel a szerző halálát követően.
Borbély Szilárd 2014. február 17-én a Művészetek Palotájában a Literárium irodalmi beszélgetés-sorozat vendége volt. A beszámolók szerint feltűnően fáradtan, rezignáltan viselte a szerepléssel járó kellemetlenségeket. – A közönség már elment, és azt mondtad alig hallható, sóhajszerű hangon a sokadszori kérdésemre, hogy nem, ne vigyelek el sehová. Akkor már tudnod kellett: oda, ahová Te készülsz, nem vihet el senki kocsival – idézte fel a búcsú pillanatát Keresztury Tibor a Literán. Borbély Szilárd két nappal később vetett véget az életének.
– Csupán próbálok életben maradni, amíg lehet, tudod, a családom miatt – fogalmazott a már idézett Litera-interjúban, 2011-ben. – Épp csak annyi erőm van, hogy ez eddig még sikerült. Rezeg a léc. El nem tudom mondani, hogy szégyellem magam az egész költői tevékenységem miatt. Ez egy borzasztó szégyen. Gyalázatos helyzet, hogy sorsom megalázó részleteiről még beszélnem is kell. Mert ez valamiképpen a feladatom, hogy vállaljam ezt a dolgot és a vele járó szégyent. De úgy tekintek az életemre, hogy az egy nagyobb erőnek az eszköze.
Borbély Szilárd életműve a magyar irodalom megkerülhetetlen része, könyvei azonban idővel elfogytak, elérhetetlenné, ritkasággá váltak.
A Jelenkor Kiadó 2021 óta gondozza a hagyatékot, így a művek immár ismét a nagyközönség ítéletén keresztül foglalhatják el az őket megillető helyet. A sorozatban elsőként a Nincstelenek jelent meg, majd a korábban csak németül kiadott, befejezetlen Kafka fia is napvilágot látott; ezt a Bukolikatájban, majd a Halotti pompa kötetei követték.
Kiemelt kép forrása: Magyar Narancs
