Mit jelent elveszíteni egy gyereket, és milyen átélni, hogy sokszor még a saját testünk felett sincs kontrollunk? Hogyan lehet feldolgozni egy vetélést és megélni, mi történik egy nőgyógyászati patológián? Czakó Zsófia maga áll történeteinek középpontjában. Szövegeiben keveredik az őszinte, sokszor naiv hang a sodró lendületű, nyílt és pontos megfogalmazásokkal. Első kötete, a Nagypénteken nem illik kertészkedni megjelenése után azt nyilatkozta, hogy az írás segít neki feloldani az elakadásokat. A Szívhang újabb bizonyíték erre.

Mostanában divatos a traumairodalom kifejezés, egyre több vállaltan saját történet íródik valamilyen veszteség okán. A Szívhang egy vetélés története, a veszteség tehát hatalmas. Mondhatjuk, hogy egy súlyos trauma feldolgozására, gyászterápiaként, afféle megküzdési módként íródott a könyv?

Igen, ha muszáj. Vannak előítéleteim a címkézés miatt, de mivel a saját történetemet használtam a feldolgozásra, nevezhetjük így. És hát, végül is a cél azt volt, hogy segítsek magamon. Aztán kicsit később megjelent egy pályázat, amire társadalmi problémákat feldolgozó írásokat vártak, és akkor gondolkozni kezdtem azon, az én könyvem hogyan passzolhat ide.

Szerintem egyébként a társadalmi kórkép szál erősebb lett, vagy legalább olyan erős, mint a vetélés, amiről korábban egyébként nem igazán olvastam irodalmi szöveget. Bereményi írt egy könyvében arról, hogy az édesanyjának több vetélése is volt, mindegyik után gyújtott gyertyát, de amikor olvastam, akkor is csodálkoztam azon, hogy lehet erről egy-két sorban írni.

A képen Czakó Zsófia a Szívhang című könyve.
Forrás: Juhász Anna Irodalmi Szalon, Facebook

Az utóbbi években rengetegen blogolnak különféle női témákról. Nemcsak krízisekről, hanem például gyereknevelésről, párkapcsolati válságról, sokan a humoros oldaláról közelítik meg ezeket a kérdéseket. Szerinted, hogyan lesz némelyikből szépirodalmi szöveg?

A saját gyakorlatomról tudok valamit mondani: az írás folyamán a történetszövést olykor elemelem a saját megéléseimtől, az életemtől, és beleviszek fiktív szálakat. Könnyebb rálátni így, másfelé vinni a történetet, mint a Szívhang esetében is például a könyv végén. Amúgy az a technikám, hogyha megírhatom, amikor valami rossz történik, akkor meg tudom védeni magam. Ha hasznosítottam a történetet, tanulhatok belőle, és az is jó, hogy megszületik valami kézzelfogható, például egy könyv. Így van értelme még a legrosszabbnak is.

Ha nincs az első könyved, ami megalapozza az „íróságot”, belevágtál volna? Volt dilemma, kellett merészség ahhoz, hogy ezt a nagyon intim témát megírd?

Dilemma nem volt, inkább attól való félelem, hogy beskatulyáznak, hogy azonnal rányomják a traumafeldolgozás bélyeget, pedig ez szerintem többről szól. Ugyanígy foglalkoztam volna vele első könyvként is. Szeretem, hogy az írás a hétköznapjaim része, jó érzéssel tölt el, és persze az is jó, hogy mindennek egy könyv a végterméke. De nincsenek feltétlenül írói ambícióim.  

Nem íróként gondolsz magadra?

Sok mindent szeretek még csinálni: élvezem az idegenvezetést, mostanában hímzek is. Talán azért tolom el ezt magamtól, mert nyomasztana a gondolat, így viszont felszabadító írni. Az írás az elsők között van, de ahogy mondtam, azt hiszem nem akarok nagy terhet, felelősséget ezzel magamra venni. Szeretnék majd harmadik könyvet, mégis sokkal kényelmesebb nem íróként tekinteni magamra.

Mennyire volt szempont a Szívhang kapcsán, hogy mit szól hozzá a férjed – a szintén író, Gerlóczy Márton -, hogy „kiteszed” ezt a történetet? Mikor mutattad meg neki a szöveget? És figyelembe vetted, amiket mondott?

Nagyon sokat segített, de így volt ez az első könyvem esetében is. Afféle kreatív szerkesztőként véleményez, tanácsokat ad, dolgozik a szövegeimmel. Biztatott most is, hogy írjam meg. Amúgy mindig örül, ha valamit írok, engem pedig motivál, hogy elolvassa. Így ismerkedtünk meg az első könyv kapcsán: leveleket írtam neki a Milánói Dóm kasszájából, ő pedig elolvasta és véleményezte ezeket az írásokat, ebből született meg a Nagypénteken nem illik kertészkedni című kötet.

A magánéleti szálon túl a könyv másik hasonlóan erős vonulata a „C” szoba, azaz egy kényes társadalmi kérdés: mi történik ma Magyarországon egészségügy címén? A „C”, azaz cigányszobában zajló események, beszélgetések megmutatják, mennyire nincs vagy csak kevéssé van átjárás a szubkultúrák között.

Senkit sem szerettem volna megbántani, de őszinte akartam lenni. Örülök annak, hogy olvassák és szeretik például a nem messze lakó szomolyai roma asszonyok. Van egy egyesületük, Szívhangok a neve, és van egy előadásuk, Megeshetne másképp címmel, ami nagyon hasonló történetet dolgoz fel. Egy nőgyógyászati folyosó a színtér, a szerepeket maguk játsszák, a kórházi személyzetet például a helyi védőnő. Szól az egészségügyi rendszerről, arról, hogyan megy sokszor félre a kommunikáció, milyenek, akik oda bekerülnek, és mennyire nehéz a kiégett szakemberek helyzete.

A képen Czakó Zsófia a Szívhang című könyv szerzője.
Forrás: Magyar Narancs, Fotó: Török Anna

Mennyiben formált át téged az abortusz és az, hogy ezt ilyen környezetben, a saját korábbi élményeidtől eltérő valóságban élted meg?

Önmagában az abortusz nem formált rajtam, inkább az a környezet, ahol megéltem, és azok a tapasztalások, amikre közben rájöttem. Nem voltam előtte sem érzéketlen, de itt még fontosabb lett, hogy például a „C” szoba szereplői tudtak egymással empatizálni, hogy kiépült egy híd nagyon különféle hátterű nők között. És itt most nemcsak a roma asszonyokra gondolok, hanem arra is, hogy mit kezd egymással egy abortuszra váró és egy ötödik gyerekét szülő nő.

A súlyos téma ellenére a könyv hangvétele hasonlít a Nagypénteken nem illik kertészkednihez: az olykor naiv hang, az őszinteség és a kedvesség, a mellbevágó gondolatok tűpontos kifejezése mellett.

Benne van a személyiségem a könyvekben. Olvasni is olyat szeretek – legyen az szépirodalom vagy ponyva -, ha értem, érzem az író személyiségét. A naivitás a sajátom, remélem legalább annyira a humor is. De a hangvételen túl, írás közben furcsa volt rájönni, hogy valamennyire prűd vagyok, miközben azt hittem, egy modernebb nőtípusba tartozom, aki már forradalmasította a családja idősebb generációinak látásmódját, szokásait. Furcsa volt rájönni, hogy nem.

Két ilyen nagyon személyes könyv után milyen téma foglalkoztat most?

Nincs még pontos elképzelésem, de szeretnék írni, és tudom, hogy a témát is megtalálom hozzá. Az első két könyvet az élethelyzetem hozta: szembenéztem a múltammal, és megírtam a gyerekem elvesztését. A harmadik könyv is velem lesz kapcsolatos, benne leszek, mint eddig, és közben megpróbálom elemelni. Bár azóta született egy kisfiam, az anyaság témája még nem foglalkoztat, jobban érdekel a mostani vidéki életünk. Az az ív, ahogy Győrből elindulva, Budapest és Milánó után most egy kis faluban, Tardon élek. Mit jelent ez a saját életem szempontjából és mit jelent ez kulturálisan.

Kiemelt kép forrása: Könyves Magazin, Török Anna