„Brás Cubas életének története nem érdekesebb egy bugyuta operettlibrettónál. Hogy mégis zseniális könyvről, sőt a legnagyobb könyvek egyikéről van szó, azt három dolognak köszönhetjük: 1. a stílusának, 2. ’a pesszimista dohogásnak’ és/vagy ennek paródiájának, 3. a szerző/író fergeteges (fekete) humorának” – írja Cserna-Szabó András Machado de Assis Brás Cubas síron túli emlékezései című regénye első magyar kiadásának előszavában. Mármint az első előszóban, hiszen ilyenből három is van a kötet elején: a másodikat a könyv szerzője, Machado de Assis jegyzi, a harmadikat pedig a történet főszereplője, nem mellesleg egyes szám első személyben megszólaló elbeszélője, Brás Cubas, aki a halála után kezdi el megírni életének történetét, ilyenformán ő egy „író halott” (nem pedig „halott író”, ahogyan azt hangsúlyozza is).
Jó ötlet volt a Helikon Kiadó részéről Cserna-Szabó Andrást felkérni a regény első magyar kiadása előszavának megírásához. Na, nem azért, mert Cserna böcsülettel bevallja, hogy amikor megkapta a kéziratot, még fogalma se volt, kivel és mivel áll szemben (ezzel jó eséllyel messze nem volt egyedül): a brazil irodalmat nem ismeri, Machado de Assis nevét még kevésbé, úgyhogy eleinte azt gondolta, ez valamiféle „posztmodern trükk”, valaki kitalálta a 19. századi szerző szerepét, aki pedig egy „író halott” történetét írja meg. Ezt a feltevést támasztotta alá – írja Cserna – a szöveg modernsége, játékossága, szemtelensége, ironikus és szatirikus mivolta, ami élesen szemben áll a 19. századi regények komolyságával és dagályosságával. Vagy legalábbis azzal, amit mindeddig ezekről elképzeltünk. És itt jöhet a magyarázata annak, miért is jó, hogy pont Cserna írt a Pál Ferenc által készített magyar fordításhoz előszót:
azért, mert Brás Cubas élettörténete ahhoz hasonló lendülettel, szabad asszociációkkal és groteszk, csavaros eszementséggel van tele, mint amilyet Cserna-Szabó András másfél évszázaddal későbbi prózájában is olvashatunk.
Mindezek dacára Machado de Assis számos tekintetben ízig-vérig a 19. század gyermeke volt. Rio de Janeiróban született, 1839-ben, rabszolgák leszármazottjaként. Szegény sorból, az intellektusa révén küzdötte fel magát és lett ismert és elismert író – ami életében még elsősorban a hazájára, Brazíliára volt érvényes, később azonban a számos nyelven megjelent fordítások révén művei több neves 20. századi íróra hatást gyakoroltak. Machado dolgozott újságíróként és tisztviselőként is. Irodalmi pályáját költőként kezdte, ezek kudarcának hatására váltott műfajt, és írt gyorsan öt romantikus regényt, amelyek meghozták számára az irodalmi sikert, legalábbis a közönség körében, miközben a kritikai fogadtatás (egyelőre) nem volt annyira lelkes.
Ezt követően született meg az először 1881-ben megjelent Brás Cubas síron túli emlékezései, amely viszont egycsapásra a legnevesebb brazil írók közé emelte szerzőjét. Aki onnantól fogva fanyaron ironikus és groteszken realista műveiben a brazil császárság bukásának és a köztársaság megszületésének és formálódásának egyik fontos ábrázolója lett, azzal együtt is, hogy (részben monarchista meggyőződésű lévén) kerülte a nyílt politikai megszólalásokat, ugyanakkor kritikusan ábrázolta a brazil társadalmat. A realizmust sok helyen meghaladó, innovatív regényei és novellái hamar Brazília egyik legünnepeltebb írójává tették Machadót. Ő volt a Brazil Irodalmi Akadémia első elnöke is, halála után rajongóinak sokasága kísérte utolsó útjára.
Némiképp meglepő hát, hogy a magyar irodalom és az olvasók számára Machado de Assis eddig jobbára ismeretlennek számított, noha a Brás Cubas síron túli emlékezéseiből készült brazil-portugál film hazánkba is eljutott.
A szerzővel, azaz Machodóval ellentétben az „író”, Brás Cubas előkelő családból származott, és éppen arra számított, hogy találmányával, a Brás Cubas-féle flastrommal elnyerje a földi életben annyira vágyott dicsőséget, amikor tüdőgyulladás következtében meghalt. Ekkor döntött úgy, hogy elbeszéli az életét, amely valójában korántsem volt annyira jelentős és kalandos, hogy pusztán bármelyik szelete okán regénybe kéne foglalni. Machado művében többek között figyelemmel kísérhetjük Brás Cubas szerelmi ügyeit, amelyben prostituáltak és szeretők éppúgy szerepet kapnak, mint a tiszta érzelmek. (
„Igazából két módon lehet megszerezni a nők rokonszenvét: szenvedélyes elragadtatással, mint Európa bikája, vagy lassú meggyőződéssel, mint Léda hattyúja és Danaé aranyesője – mondja az elbeszélő-főhős –, mindhárom eljárás Zeusztól származik.”) Elkísérhetjük európai tanulmányútjára, majd láthatjuk őt többnyire kudarcokkal terhes karrierépítési kísérlete során. („A természet igencsak szeszélyes, a történelemnél pedig aligha láttunk nagyobb szajhát” – vonja le egy helyütt a következtetést Brás Cubas.) Végül annak is tanúi lehetünk, ahogy a flastrommal kapcsolatos tervek is elbuknak a tüdőgyulladás nyomán. Brás Cubas mindennek dacára mégis úgy ítéli meg élete mérlegét, hogy az összkép pozitív, elvégre nem tudta továbbörökíteni senkire sem a nyomorúságát.
A regény varázsa nem a történetvonalban, hanem sokkal inkább az elbeszélés stílusában és a narráció módjában rejlik.
Konkrétan abban a sziporkázó lendületben, amely a helyenkénti – szándékolt – töredezettséggel és a nagyon is tudatos csapongással termékenyítően keveredve olyan vérbő prózakavalkádot alkot, amely a legapróbb és legsematikusabbnak tűnő részleteiben is megkapó felszabadultságról és az iróniával, illetve a társadalomkritikával együtt is számos ponton érzékelhető életszeretetről tudósít.
A külön-külön is értelmezhető és működő történeteket időnként filozófiai betétek szakítják meg – ezekben speciális szerepe van Brás Cubas gyerekkori barátjának, Quincas Borbának, aki a 19. század uralkodó eszmeáramlatának számító pozitivizmussal ellentétben megalkotja a „humanitizmus” filozófiai rendszerét, és akinek alakjához egyébként Machado 1891-ben külön regényt kanyarintott –, valamint kiszólások, bölcselkedések, aforizmák, sírfeliratok és így tovább. (Időnként – tényleg mintha egy posztmodern művet olvasnánk – „az író halott” a szöveg jövendőbeli szerkesztőjének vagy kiadójának is üzen, miszerint ezt a fejezetet át kell majd helyezni máshova, ezt törölni szükséges, ez a rész unalmas, és így tovább.) Brás Cubas síron túli önéletírásában ily módon jelenik meg egymást támogató, egymást építő és egymásra ható módon a realizmus és a szürrealizmus, a maróan éles, groteszk mivoltában is a színtiszta valóságról tudósító szatíra és a komorságában is világos és éles társadalombírálat, a természeti-társadalmi erő és az emberi gyöngeség szüntelen küzdelme, továbbá az életöröm és a halálvágy.
A flastrom lehetett volna Brás Cubas nagy találmánya és életének csúcspontja, végül paradox módon mégis a halált jelenítette meg.
Ennek ellenére hősünk teljes joggal állapítja meg, hogy „az élet a legcsodálatosabb valami, mert leginkább azért mardos bennünket az éhség, hogy azután megajándékozzon bennünket az éhezéssel, és azért növeszti a tyúkszemet, mert általa lehet eljutni a földi boldogsághoz. Én mondom nektek, az emberi bölcsesség nem ér föl egy pár rövid szárú csizmával.”
Kiemelt kép: Pillanatkép a Brás Cubás 2001-ben bemutatott könyvadaptációból.
