Hasonlóképp éreztem magam, mint a Száz év magány olvasásakor, amikor Szeifert Natália legújabb regényében haladtam előre. A fejezetszerű részek váltakozásakor kedvem lett volna visszalapozni az elejére, és egy családfán ellenőrizni, hogy az épp képbe hozott szereplő kivel milyen kapcsolatban áll, illetve melyik idősíkon mozog. Több generációt figyelünk ugyanis, a Szegély nevű, elképzelt faluba költözőket, illetve ott már berendezkedőket ismerjük meg. A regénynek rögtön varázslatos hangulatot is kölcsönöz az idegen hangzású és magyar nevek, fiktív és valós helyszínek váltakozása. A Szegély melletti város például Trenk (nem tudtam nem a hevesi Tenkre gondolni, ahonnan egy közeli barátom származik), de az író, Valter például rendszeresen a Keleti mellett iszik a kiadóvezetőjével, aki nagy sikerű művét, a Jelenléti ívet kihozta még a rendszerváltás előtt, ezzel még kockázatot is vállalva.
Valter viszont már afféle kívülálló, a középpontban pedig a Szegélyre költöző fiatal pár, Mariana és Karel családja, lányuk és unokájuk története áll. Találkozunk így a városi lányok között bátortalanul mozgó, a hegedűszótól megbabonázott Catalinával, aki végül a mozinál megismert Falkner Palihoz megy hozzá, és tanítónő lesz. Aztán következik a fiatal Gilda, aki az ápolói pályát választja, sorsa pedig a regény második felében szorosabban is összefonódik a már említett Valterével. Addig viszont ugrálunk, ami folyamatosan kizökkent minket a már-már ismerősnek tetsző tájból.
Ez egyfelől kényelmetlen lehet, másrészt valójában a kötet központi problémáját, sajátos ízét adja: illúzió, hogy beláthatnánk a teljes képet, megkaphatnánk az örökpanorámát.
Minden csak nézőpont kérdése, a fejünkben igen nehezen is illesztjük össze a Catalina iránt fellobbanó, visszafogott Falkner Pált a későbbi Pali bácsival, ahogy a krumpliföldek között majdnem megerőszakolt Marianát sem a Gilda által Mariana mamaként emlegetett asszonnyal. Pontosabban: hol azonosulunk, közel érezzük magunkhoz őket, aztán hirtelen távoli, nehezebben érthető személyekké válnak. Mi pedig haladunk velük előre az időben, rendre másik nézőpontot kapunk, mégis egészen hasonlónak érezzük a szereplőket, már ami tépelődéseiket, félelmeiket és reményeiket illeti. Meglátjuk személyiségeikben az azonosságot, miközben ők foglyai térnek és időnek, nem tudják az isteni kívülálló nézőpontját felvenni. Ezzel össze is függ a regény második felében felmerülő probléma: hogyan hosszabbíthatjuk meg életünket, kaphatunk több időt, szélesebb rátekintést a sorstól. Már a fülszöveg is erre tesz ígéretet, illetve Mariana gyógyító erejéről, későbbi apokaliptikus eseményekről és mágikus megszólalásról értesülünk. Így talán mást is várunk, mint amit a regényben elveszve eleinte kapunk.
Mariana rendkívüli képességeiről, illetve a különös, faluszéli házakról rögtön hallva, de azért jobbára hétköznapi fájdalmakról és örömökről, születésről és betelepülésről, első szerelemről és az életkezdés kihívásairól olvasva. Lassan, érzéssel építkezik az Örökpanoráma, alapos betekintést nyerünk az egyes generációk dilemmáiba, a különböző kihívásokba és eltérő látásmódokba. Közben pedig épül, fejlődik, majd hanyatlásnak indul a falu, eljutunk egészen a teljes elnéptelenedésig, illetve a „hogyan tovább” kérdéséig. Közelebb jön az égbolt, közelebb jön az erdő, hőseink számára a világ mind fenyegetőbbnek tűnik fel, ők pedig aztán más- és másféle módon igyekeznek megbirkózni a kihívásokkal.
Szeifert Natália előző regénye, a Mi van veletek, semmi? talán könnyebben megragadhatta az olvasót. A világa ismerősebbnek, fájdalmasan közelinek tűnhetett. Az Örökpanoráma ehhez képest monumentálisabb, fantáziánkat jobban megdolgoztató regény, melyre így időt is kell szánni, de aztán a kötet végül meghálálja a figyelmet.
Ha sokáig nem is tudjuk, merrefelé haladunk, és mi is a célja az egésznek, végül kénytelenek leszünk ráismerni: általában az életünkben sem kapunk több magyarázatot ennél. Nem szembesülünk valamiféle átfogó képpel, és talán sosem tudjuk meg, mi értelme is volt az egésznek. Mégis haladunk valahonnan valahová. Az írónő is egyre nagyívűbb, sokszínűbb regényeket tett le az asztalra, az ismertségét megalapozó Az altató szerekről című kötettől eljutva egészen az Örökpanoráma rendkívüli vállalkozásáig. Már csak az a kérdés, innen merre vezet út.
