Azon gondolkozom, meg tudnám-e tippelni a szerzőt, ha Vámos Miklós kisregényeit, illetve novelláit önmagukban olvasnám. Mennyi előítélettel állunk a szövegekhez, ha tudjuk, hogy az egyik legismertebb magyar írótól valók? Legyenek várakozásaink pozitívak vagy épp negatívak. Vámosnak hatalmas tábora van, miközben maga is be szokott számolni róla: sokan csak felhelyezik a polcra, de nem rágják át magukat a teljes életművén. Rendkívüli vállalkozás lenne, ha így tennének. Csodálkozik is, amikor valakitől azt hallja: annyira szereti, hogy az összes könyvét olvasta.
Létezik persze egy jelentősebb ellentábor is, amelynek tagjai szintén nem feltétlenül olvasták az életművet. Mégis megvan róla a véleményük nekik is. Vámos státuszával is magyarázhatjuk ezt. Ő lett mára Az Író, aki tömegekhez képes eljutni, épp ezért mások számára gyanússá vált. Művei a gyorsan fogyasztható, nagyon mélyre nem ásó irodalom szinonimájává váltak. Mint minden előítéletben, természetesen a fentiekben is lehet, van is igazság. Mégis érdemes magunknak is mélyebbre ásnunk, különben túl felületesen ítélünk.
Ha nem tudjuk, ki írta ezeket a szövegeket, a stílusából akkor is feltételezhetnénk, hogy idősebb, nagy életművel rendelkező szerzőről van szó. Olyanról, aki úgy fogalmaz: „négy páros elbeszélés és három páros kisregény készült a műhelyemben a huszonegyedik század elején”.
A Vámos-műhelyből rengeteg műfajban jöttek már ki írások, ő pedig a Karcsú könyvek sorozatában ezeket egymás mellé kezdte rendezni. Most például a vonatos tematika alapján. A kérdés az, mondanak-e valami újat, valami egyedit a vonatozásról, úton levésről ezek a szövegek. Azt mondhatjuk, hogy igen, és nem akkor, amikor nagyon filozofálni próbál.
Amikor más szerzőre hivatkozva erotikus élményhez hasonlítja a vonatutat, akkor inkább lesz homályosan bölcselkedő, mintsem valóban mélyenszántó. Ellenben amikor – saját emlékeit hol nyíltan, máskor csak érezhetően beépítve – a vonatozás emlékeit idézi meg katonaidőkből, vagy épp egy nászútra tartva, akkor lesz igazán átérezhető, szerethető. Ilyenkor valóban közelebb kerülünk a XX. század második felének magán- és közviszonyaihoz. Különösen érdekes az, amikor felidézi, fiatal értelmiségiként hogyan voltak a nyomában a laktanyában, más katonatársai pedig miként jelentettek róla, miközben féltek is tőle.
Tartottak ugyanis attól, hogy a Vámossal szembeni eljárást saját bőrükön tapasztalhatják meg. Közben az írót egy olyan költészeti estért vették elő, amit bár valóban ő szervezett, de nem vett részt rajta. Hiába. Érzékletesen, tanulságosan meséli el ezt a szerző. Közben viszont a szófordulatok, kifejezések nagyon vámososak: „emberformájú ebek” törnék meg a gerincét, az irodalmi besúgásban sok „neves tollforgató” érintett, de annyi, hogy „az ember beadja a boáját a ruhatárba”. Leginkább a hasonló megfogalmazások azok, amelyek miatt többen eltolhatják maguktól a szövegeket.
A szerző szeret nagyon magabiztosan, dúsan fogalmazni, ezeket viszont esetenként közhelyesnek, modorosnak érezhetjük. Feladat is tehát, hogy ezeket le tudjuk fejteni a szövegekről, és megtaláljuk mögöttük azt az írói mondanivalót, ami kétségkívül jelen van. A páros kisregények esetében például azt, ahogy két ismeretlen méregeti egymást, olykor rosszindulatúan, máskor viszont barátságos érdeklődéssel. Miközben rendkívül jó emberismerőnek gondolják magukat, a felét nem találják el annak, ami a másikra jellemző. Így pedig nem is jöhetnek rá arra, mennyi közös van bennük, amelyek alapján akár órákig el tudnának beszélgetni.
Tóth Barnabás 2004-es rövidfilmje, a Vonaton jut eszembe, ami szintén szórakoztatóan, csattanósan mutatta be ezt a problémát.
Vámosnál rácsatlakozunk a két utas gondolataira, a szerző pedig valóban nagy beleérzőkészségről tesz bizonyságot. Ha olykor kicsit túlzónak is tűnik, mégis ügyesen fogja meg a középkorú magyar férfi, illetve fiatal svéd lány karakterét.
Az viszont már megint túl soknak tűnik, amikor a borítón így fogalmazza meg írói ars poeticáját: „Szeretek játszani. Íróként élvezem, ha nő lehetek, utána s előtte pedig férfi. Gyerek. Kutya. Néni. Bácsi. Szitakötő. Stb.” A kisregényeken és novellákon is az érződik helyeként, mintha csak egy űrlénynek, esetleg gyereknek kívánná magyarázni, hogy mennek ezen a bolygón, illetve a felnőttek világában a dolgok. Vámos akkor élvezhető igazán, amikor elhagyja ezt a hozzáállást, és nem Az Olvasóhoz igyekszik szólni, hanem valóban történetet mesél. Amikor nem az írói módszerek széles tárházát igyekszik csillogtatni, hanem csak elmesél egy nászutat, ahol minden balul sül el, a pár tagjai mégis – végtelenül szerethető módon – semmiért nem tudnak haragudni a másikra. Vagy egy találkozást a volt katonatárssal, akin egykor mindenki ironizált, mégis sok évtizeddel később nagyon másként tűnik fel.
Vámos szövegeit érdemes kihoznunk a napra abból a bizonyos műhelyből. Így tudhatjuk meg, melyik marad ugyanolyan ragyogó teljes kivilágításban, és melyik halványul el a módszeresség, a csináltság túldíszítettsége mögött. Nem helyezhetünk be egyetlen skatulyába Vámostól még csak két novellát sem, nemhogy kisregényt, elbeszélést és nagyregényt egyszerre. Szerencsére nem lehet megúszni nála sem az olvasást. Ítéletünk csak akkor lesz pontos és rétegzett, ha elolvasunk tőle mindent, amit csak tudunk.
