Janne Teller dán írónő akkor robbant be az irodalmi köztudatba, amikor Semmi című ifjúsági regényét annak megjelenése után nem sokkal betiltották hazájában, majd váratlanul megkapott egy állami gyerekkönyvdíjat, a kötetre vonatkozó tiltást feloldották, és az rövidesen kötelező olvasmány lett a dán iskolákban. A szerzővel a könyvben felmerülő kérdésekről, az emberi kapcsolatok modernkori változásairól, a menekültválságról és Edward Snowdenről is beszélgettünk. INTERJÚ
„Semminek sincs értelme. Ezt régóta tudom. Ezért semmit sem érdemes csinálni. Erre most jöttem rá.” Osztálytársai legnagyobb megdöbbenésére a nyolcadikos Pierre Anthon egy nap ezekkel a szavakkal sétál ki egy tanóráról. Innentől kezdve az iskola környékén sem látni, inkább naphosszat a házuk kertjében terebélyesedő szilvafán ül, és gyümölccsel, valamint az élet teljes értelmetlenségére vonatkozó gúnyos megjegyzésekkel dobálja a közelben elhaladókat. Osztálytársai néhány elvetélt ötlet után végül úgy döntenek, meg kell mutatniuk Pierre Anthonnak, hogy mennyi fontos dolog van az életben. Elhatározzák, hogy mindegyikük beszolgáltat valamit, ami számára fontos. És hogy pontosan mit, sosem ő határozza meg, hanem az, aki az előző „áldozatot” bemutatta. A Fontos Dolgok Halmán eleinte értékes, de pótolható holmik jelennek meg, ám a gyerekek egyre személyesebb és kegyetlenebb követeléseket támasztanak az utánuk következő társuk felé, mind közelebb és közelebb sodorva az eseményeket az elkerülhetetlen tragédiához. Vajon az, hogy egyikük sem képes megálljt parancsolni az eseményeknek, és az őket ért „igazságtalanságot” egy még brutálisabb követeléssel torolják meg, mennyire törvényszerű?
— Szerintem ez egy természetes emberi reakció — mondja erre a szerző. — Ha valaki ránk kiabál, mi még hangosabban kiabálunk vissza. Ez a túlélési ösztöneinkből fakad. De a Semmiben szereplő gyerekeknek nem a bosszú jár a fejében. A történetben arról van szó, hogy kinyílik egy ajtó, ami mögött a korábban elképzelhetetlenül szörnyűnek gondolt tettek lehetősége és ezek elfogadása rejtőzik. A társadalmi változások is így működnek, apró lépésenként válnak egyre természetesebbé bizonyos cselekedetek.
— A dolog másik oldala — teszi hozzá —, ami az egész történet hajtóerejét adja, hogy a gyerekek rettegnek az élet értelmetlenségétől. Ha nem félnének ettől, Pierre Anthon szavai nem találnának utat hozzájuk, de ezek épp a saját kétségeik miatt válnak húsbavágóvá. Ahhoz a rettenethez képest, amit az élet értelmetlensége idéz meg bennük, a tőlük követelt áldozatok apróságoknak tűnnek. Még egy ujj levágása is. Így válnak fanatikusokká. Az ő szemszögükből minden belefér, mi pedig hiába látjuk kívülről, hogy rossz úton járnak. Ez nagyon jellemző a csoportos gondolkodásra. Ezt láthatjuk országok és kisebb közösségek, például utcai bandák esetében is. Korábban elképzelhetetlen dolgok egyszer csak elfogadhatóvá, sőt szükségessé válnak.
Márpedig a különböző országok, valamint kulturális és népcsoportok működésének tekintetében Janne Teller perspektívája még a viszonylag világlátott írók között is egyedülállóan sokrétűnek számít: az osztrák és német származású szerző Dániában született, az ENSZ munkatársaként, a világszervezet konfliktuskezelési és humanitárius erőfeszítéseit segítve éveket töltött Mozambikban, Tanzániában, Zimbabwében és Bangladesben, később – immár főállású íróként – élt New Yorkban, Párizsban, Milánóban és Berlinben is, jelenleg pedig Londonban lakik. Amikor arról kérdeztem, hogy három kontinens lakójaként hogyan látja az emberek és kultúrák közötti kapcsolatok változásait, így válaszolt:
— A folyamat kétirányú. Egyrészt egyre többet kommunikálunk egymással, mind jobban hasonlítunk egymásra, és többet tudunk arról is, hogy mi történik a világ más részein. És egyre világosabb, hogy az egyik dolog, ami mindannyiunkat összeköt, az a létbiztonságra való törekvés. Ugyanakkor az interneten rengetegen zárt csoportokba burkolóznak, és megrögzötten hisznek abban, hogy minden „a többiek” hibája. És ami az interneten történik, a valóságban is lecsapódik, ahogy azt a más kultúrákat kizáró nacionalista mozgalmak térnyerésében is láthatjuk. Az Egyesült Államokban például nagyon fontossá vált az utóbbi időben a másság elfogadása, de ha megkapargatjuk a felszínt, ha kilépünk az ilyen, elfogadásra épülő csoportokból, hamar felbukkan a zabolátlan rasszizmus is. Michael Wolff amerikai újságíró szerint az USA a modernkori történelemben még soha nem állt ilyen közel a polgárháborúhoz.
— Afrikában, legalábbis Kelet-Afrikában, ahol én éltem, viszont sokkal fontosabbak a közvetlen emberi kapcsolatok, mint az elvont elvek és ideák. Egyszer épp egy ENSZ-jelentésen dolgoztunk, amit sürgősen el kellett küldenünk a New York-i központba, amikor az egyik ottani munkatársunk elveszítette a nagybátyját. A többi helyi kolléga ragaszkodott hozzá, hogy a jelentés elkészítése helyett inkább a temetésre mennek el, még akkor is, ha ehhez három napot kell utazniuk. Eleinte nem értettem ezt, a munkához való hozzáállásom nem engedte, hogy értsem, de később rájöttem, hogy talán igazuk van. Talán tényleg az ilyen gesztusokban van az igazi élet, abban, hogy gondoskodj azokról, akik körülvesznek, és akiknek szükségük van rád, ahelyett, hogy egy intézmény elvont elvárásainak megfelelj. A Semmi című könyvemben ugyan nem kap szerepet Afrika, de ez, a mi „modern” értékrendünkre vonatkozó kérdésfelvetés nagyon is ott van benne.
Ez az ellentét, amit említett a két csoport, a „mi” és „a többiek” között, Janne Teller több művében is előkerül. 2002-ben megjelent, Ha háború lenne nálunk című írása például arra hívja az olvasót, hogy képzelje magát egy, a háború következtében hazája elhagyására kényszerülő menekült helyébe. A fiktív esszé eredetije a skandináv jóléti államok közötti háború víziójával indít, amikor azonban az írás könyvformában is megjelent, a szerző elhatározta, hogy a külföldi olvasók számára is minél átélhetőbbé szeretné tenni azt, így bárhol is adták ki, mindig az adott országra adaptálta azt. A magyar verzióban hazánk Ausztriával és Szlovéniával kerül konfliktusba.
— A fikció alkalmas rá, hogy beleéljük magunkat az ilyen helyzetekbe, és feltegyük magunknak a kérdést: mit tennénk, ha a mi országunkat szakítaná szét a háború? — mondja a szerző. — Szíria például egy nagyon kulturált ország volt, tele magasan képzett emberekkel, akik a miénkhez nagyon hasonló életet éltek, és akik egyik pillanatról a másikra váltak harmadrangúvá, amikor el kellett menekülniük a hazájukból. Ugyanakkor nem szabad alábecsülni annak a nehézségeit sem, amikor egyszerre milliók jelennek meg Európa határain. Bármennyire is igyekeznek az európai államok igazságosan elosztani a menekülteket, minél magasabb lesz a számuk, a kulturális konfliktusok annál kiélezettebbé válnak.
Svédország esetében is azt látjuk, hogy nagy számban fogadtak be menekülteket, akiket nem sikerült megfelelően integrálniuk a többségi társadalomba, és ennek következtében ma rengeteg súlyos problémával néznek szembe. Épp ezért érdemes megpróbálni megérteni azokat is, akik a menekültek láttán elutasítóvá válnak. Arra azonban mindenkinek fontos emlékeztetnie magát, hogy ez velünk is bármikor megtörténhet. A klímaváltozás hatására például Dánia is könnyen lakhatatlanná válhat 25 éven belül. Általánosságban úgy gondolom, hogy nem a politikai megoldások a legfontosabbak, hanem hogy megpróbáljuk átérezni, amivel most mások küzdenek. Ez segíthet jobb döntéseket hoznunk.
A téma a Ha háború lenne nálunk mellett a szerző Minden című novelláskötetében, az „Ahogy úgy ringatják a csípejüket, szemüket a földre szegezve” című monológban is központi szerephez jut. Teller itt is csontig hatoló pontossággal idézi meg a más kultúrák démonizálásának ismerősen csengő, mégis mély empátiával megidézett szólamait.
2013-ban, miután Edward Snowden nyilvánosságra hozta azt az adatcsomagot, ami képet adott a közvélemény számára a nyugati titkosszolgálatok befolyását illetően, Janne Teller egyike volt azoknak, akik egy petícióval tiltakoztak azok tömeges megfigyelései ellen.
— Hogy látja, hogyan áll ma a nemzetbiztonság és a személyes adatvédelem küzdelme?
— Nos, veszítettünk. És ez nem csak a titkosszolgálatok és a politikusok miatt van így. A legtöbb ember számára nem elég fontos az adatvédelem, mi pedig alábecsültük ennek a jelentőségét. A közösségi médiában az emberek többsége önként tesz nyilvánossá olyan adatokat magáról, amikről a titkosszolgálatok korábban álmodni sem mertek volna. És még ha nem is beszélünk a nagy techcégek és a kormányok közötti megállapodásokról, akkor is kimondhatjuk, hogy a technológiai fejlődés messze maga mögött hagyta ezt a vitát. Amit Snowden nyilvánosságra hozott, az rettenetesen fontos a titkosszolgálatok hatalmának nagyságrendjét illetően, hiszen még a legártatlanabb ember életében is vannak olyan dolgok, amiket szeretne és jogában áll titokban tartani. És mivel titkosszolgálatoknak a választott politikusokról is vannak anyagaik, a tömeges megfigyelések során kérdésessé válik a hatalom valódi birtokosának kiléte is. A Snowden által nyilvánosságra hozott adatok ezt mutatták meg, és ezért támogattuk őt. De hiába tudunk ezekről a dolgokról, a helyzet nem lett jobb. Az EU ugyan próbálkozik adatvédelmi jogszabályok bevezetésével, de azt hiszem, ezt a csatát nem nyerhetjük meg.
Ha már szó esett a technológiai fejlődésről, kíváncsi voltam, hogy a szerző szerint 2023-ban vajon ugyanazok a dolgok kerülnének-e a Semmiben szereplő Fontos Dolgok Halmára? Szerinte mit tartanának fontosnak a mai 14 évesek a harminc évvel ezelőtt gyerekekhez képest.
— Talán könyvek helyett több iPhone kerülne a halomra — válaszolja. — De azért remélem, hogy nem csupán egy nagy halom okostelefont látnánk a könyv végén. A könyv ebből a szempontból egy szerencsés időszakban, a 90-es évek elején játszódik, így még megelőzte ezt a technológiai robbanást. Az emberek sokkal jobban kötődtek a saját fizikai környezetükhöz és konkrét tárgyakhoz. Ma már az életünk nagy része a saját elménk és a képernyő között zajlik le, így mind absztraktabbá válik. Ennek természetesen megvannak az előnyei, és a képernyő egy jó eszköz, de nem kéne, hogy céllá váljon. Persze ha valaki a telefonját kéne, hogy feláldozza, azzal sem magát a tárgyat áldozná fel, hanem mindazokat a másokhoz vezető kapcsolódási pontokat, amiket az magában hordoz. De az kétségtelen, hogy ma másképp kéne megírni a könyvet, valami trükkhöz kéne folyamodnom, hogy működjön.
— Egy valaha betiltott könyv szerzőjeként ön lát olyan okot, ami indokolná, hogy bármilyen könyvet bárhol betiltsanak?
— Általánosságban véve nem. Ugyanakkor a munkám során rengeteget tanulmányoztam a különböző népcsoportok démonizálásának és az ebből fakadó népírtások mechanizmusait, és sajnos azt láttam, hogy ezekben a folyamatokban a művészet manipulatív erejét is fel lehet használni. Egy demokráciában ezzel nem kell annyit foglalkoznunk, mert az ellenvélemények ugyanúgy hangot kaphatnak. Viszont ha kiadó lennék, nem adnék ki bármilyen könyvet. Szélsőségeknek például nem adnék helyet a fősodorban, rasszista, nőgyűlölő, kisebbségeket démonizáló könyveknek. Ezek szerintem beteges gondolatokból fakadnak. Persze – mint láttuk – vannak, akik szerint épp a Semmiben szereplő gondolatok a betegesek. Így szerintem nem kőbe vésett szabályok mentén érdemes erről gondolkodni, én inkább reménykedem a józan győzelmében.
Kiemelt kép: Schiffer Fuchs, Scolar Kiadó
