Egy televíziós showműsor ihlette azt a mesekönyvet, amit az ismert író, Péterfy Gergely és az ugyancsak neves színész, Nagy Ervin jegyez. Az Álarcos énekes című tévéműsorban Ervin a Robot figurájának bőrébe bújt, innen indult a Robotmese története.
A főszereplő kalandjai először a színész Facebook-oldalán elevenedtek meg, ahol heteken át több tízezres követőtábor kísérte figyelemmel a Kék Lovag hősi útját és küzdelmeit. Nem titkoltan edukációs céllal íródott meg a tervezett könyvsorozat első kötete, amelynek fókuszában a digitális világ problematikája áll.
A kommentelő trollok, az egymással gonoszkodó gyerekek bántó üzenetei okozzák a kalamajkát, amit egy igazi digitális lovag nem hagyhat szó nélkül. De vajon mi tud tenni? Leleplezi a kamu kommentelőket? Kitörhet a számítógép börtönéből, és megtörténik vele is a csoda? Mindezekre választ kap, aki elolvassa a Robotmese című könyvet, amelynek egyik szerzője, Péterfy Gergely válaszol most a kérdéseinkre.
Hogyan formálódott az ötlet, hogy mesekönyvet írjanak? Ki kért fel kit a társszerzőségre?
Ervin kérdezte tőlem, hogy tudnék-e ajánlani valakit, aki megírná neki ezt a mesekaraktert. Dolgozott is néhány szerzővel, de valahogy nem boldogultak egymással. Ervin nagyon lógatta az orrát, és idővel rájöttem, hogy tulajdonképpen az elejétől kezdve engem akart befűzni, úgyhogy végül kötélnek álltam.
Mi volt a munkamegosztás, hogyan képzeljük el a közös munkát?
Ervin hozta ezt az ötletet, aztán sokat beszélgettünk arról, hogy mi legyen a gyerekeknek szánt üzenet, hogy is néz ki ez a netes, mobiltelefonos világ, amelyben mozognak.
A mese sztoriját és többi karakterét én találtam ki, és hétről hétre írtam a folytatásokat, amelyeket aztán Ervin felolvasott a Facebook-oldalán.
Az edukációnak központi szerepe van a Robotmesében, de miért tartották fontosnak, hogy az ezzel foglalkozó, egyre több gyerek- és ifjúsági irodalom mellett még egy könyv készüljön a témakörben? Volt esetleg valamilyen közvetlen tapasztalat?
Ha nem lenne elég az én tapasztalatom – amit évtizedek óta szerzek az online világban –, ott voltak még a gyerekeim sztorijai, akik tényleg a digitalizációval együtt nőttek fel, szó szerint belenőttek ebbe a világba.
Azt gondolom, hogy ha a gyerek valósága az, hogy naponta hosszú órákat tölt az online világban, akkor a mesék és történetek, amelyeket elmondunk nekik, nem feledkezhetnek meg erről a valóságról.
A regényírás, a kreatívírás-tanítás és sok egyéb teendő mellett mennyire vette komolyan a meseírást?
Én mindig komolyan veszem, amivel foglalkozom. Amúgy írtam már két mesekönyvet, és mindig azt élvezem benne, hogy az „üzenetet” avagy a „tanulságot” sokkal plasztikusabban kell kiemelni benne, mint a felnőtt irodalomban, de ugyanúgy meg lehet találni a sokértelműségek, áthallások játékát, mint ott. Ebben a mesében is rengeteg olyan rész van, amit csak a szülő fog teljes mélységében érteni.
Megtanultak valamit egymástól a munkafolyamat során?
Úgy írtam a szöveget, hogy közben nagyjából hallottam magamban, hogyan fogja azt Ervin előadni. Minél csillogóbbra, színészbarátabbra igyekeztem csinálni, hogy sok váltás, sok dinamika legyen benne. Ezt nagyon élveztem, ennyire még nem figyeltem soha egy szöveg „előadhatóságára”.
Lesz folytatása a Robotmesének, illetve a közös munkának?
Reméljük lesz, már gondolkodunk a kiadóval a folytatáson. Most egyelőre mindketten nagyon elfoglaltak vagyunk, és még nem tudtunk erről alaposan beszélni, de remélem, nyár végén lesz időm a projektre.
A végére egy „kérdéscsomag”, egy ajánlóféle az irodalmat szeretőknek: mi a kedvenc könyve, mit olvasott utoljára és mit ajánlana a követőinek, hogy feltétlenül vegyék kézbe?
Gyerekkoromban a Wilhelm Hauff-meséket szerettem a legjobban, Üvegszív, A kis Mukk, A gólyakalifa. Most meg, hát nem is tudom, talán megint a Varázshegy. Legutóbb Paulus diakónus: A longobárdok története című művét olvastam, és amit most mindenkinek ajánlanék az Szeifert Natália Örökpanoráma című könyve.
Kiemelt kép forrása: Líra, lira.hu
