A személyes vonatkozású írások után Gárdos Péter Balázs Béla-díjas filmrendező legújabb regényében, a Királyi játékban a XVIII. századba, Mária Terézia, majd II. József uralkodása idejére röpíti vissza olvasóját. Főhősének Kempelen Farkas polihisztort választotta, aki a hányatott sorsú sakkozóval, a kisnövésű Dragóner Arnolddal vág neki Európának, hogy a legendás sakkautomatával becsapják a kor legjelentősebb személyiségeit. A kötet kapcsán Gárdos Péterrel beszélgettünk a hatalom manipulációs technikáiról, a történelmi mítoszokról, az elmúló ifjúkori ábrándokról, a Hajnali láz sikeréről és a magyar irodalom külföldi lehetőségeiről.

– Miért pont ezt a korszakot választotta története hátteréül?
– Kempelen 1769-ben mutatta be sakkautomatáját, mely óriási jelentőséggel bírt, ma is lenyűgöző az a mágneses és optikai újításokon működő mechanika, amit megalkotott. Ennek ellenére az egész nem volt más, csak szemfényvesztés, mivel a gépben feltehetőleg egy ember bújt meg. Kempelen története kapcsán az érdekelt, hogy milyen lehetett ennek az ismert tudósnak és az automata működtetőjének, az általam kitalált Dragóner Arnoldnak a viszonya. Izgatott, hogy két ember közötti ellenszenvből születhet-e esetleg barátság, de még inkább mindaz, ami a korabeli dokumentumokat olvasva rajzolódott ki előttem, hogy a XXI. század Európája kísértetiesen hasonlít a XVIII. század Habsburg Birodalmára. A hatalom és a művészet viszonya nem sokat változott azóta.

A Kempelen-jelenségnek az a végső rezüméje, hogy a csoda, azaz a hamisság érdekesebb, mint az igazság

– Kempelen Farkas személyiségében mi ragadta meg?
– Minél jobban elmélyültem az élettörténetében, annál biztosabbá vált számomra, hogy Kempelen nem szerette a sakkautomatát. Még azt is kijelenthetjük, hogy szégyellte. Mindezek ellenére II. József döntése nyomán 1782 és 1784 között otthonát és családját hátrahagyva európai „marketingkörútra” kellett indulnia ezzel a gépezettel, hogy megmérkőzzön a kor legjelentősebb személyiségeivel, szellemi óriásaival. Azt próbáltam megfejteni, mi lehetett az a kényszerítő erő, amely rábírta végül Kempelent erre az utazásra.


– A sakkautomatát a rajta elhelyezett bábu keleties öltözéke miatt „Török”-ként emlegették. Erre utalhat a német „getürkt” szó, amivel a meghamisított dolgokat jelölik. Az ön számára milyen jelentéssel bír a „Török”?
– A Kempelen-jelenségnek az a végső rezüméje, hogy a csoda, azaz a hamisság érdekesebb, mint az igazság. Kempelen legfontosabb felfedezése, a fonetika alaptalálmányának tartott beszélőgép a saját korában senkit sem érdekelt. Tudományos tekintetben ugyan ma hivatkozási alap, de közel sem nyűgözi le annyira az embereket, mint a sakkautomata, aminek titka ma is sokak fantáziáját izgatja.

– Mert a szélhámosság izgalmasabb, mint a tudományos teljesítmény?
– A szélhámosság, vagy nevezzük inkább stiklinek, néha egyenesen kötelező. Vannak olyan szélsőséges helyzetek, amikor nem is lehet máshogy válaszolni a kihívásokra. Ilyen végzetes pillanat volt például az, amikor 1944-ben Magyarországon a pogrom idején néhány zsidó vállalta azt a hazugságot, hogy személyazonosságot vált. Ők keresztlevelet, új nevet, új személyiséget szereztek maguknak, de akciójuk sok zsidó szemében árulásnak minősült. Szerintem viszont ez volt az egyetlen épeszű válasz az akkori államapparátus törvényeire és gyakorlatára. A nevet és identitást változtatók közül sokan megmenekültek. Kegyes hazugságokra sokszor a mindennapokban is szükség van, hogy ne okozzunk túl nagy fájdalmat szeretteinknek.

– A legenda nem ad megfejtést az automata titkára, nem derül ki, hogy valóban ember ült-e benne vagy sem, a regény ezzel szemben egyértelmű állást foglal. E kapcsán felmerül a kérdés, hogy felül lehet-e írni a történelmi mitológiákat?
– A sakkautomata 1854-ben Philadelphiában egy múzeumi tűz áldozatává vált, soha senki nem tudta meg, hogy valójában miként működött, tényleg törpe ült-e benne. Ahogy azt sem tudhatjuk biztosan, ki volt az, akit Kempelen a gépében elrejtett. Úgy vélem, minden kor a saját erkölcsi felfogása alapján értelmezi ezeket a rejtélyeket, de akár még a történelmi tényeket is. Hiszen egy Shakespeare-drámáról is máshogy gondolkozik az ember fiatalon, mint idősen. Pláne így van ez olyan történelmi események vagy sorsok esetében, amikről Kempelen esetében tudunk, vagy tudni vélünk.

– Ahogy előző könyvei, a Királyi játék is erősen áthallásos, számos párhuzamot fedezhetünk fel napjainkkal.
– Kutatásaim során szembesültem azzal, hogy a hatalom modernnek vélt praktikái, manipulációs technikái, mindaz, ahogy a hatalom befolyásolja a közhangulatot, nem mai találmány, már II. József korában is mindennapos volt. Kísérteties a hasonlóság a két korszak között. Egy művész és alkotó ember számára akkor is nehéz volt az ellenállás. Lehetett a passzív szembenállást választani, de ha az embert rákényszerítették a színvallásra, amikor a karrierje, sőt az élete lett a tét, akkor komoly erkölcsi dilemmákba ütközhetett még a legegyenesebb gerincű ember is.

– A Királyi játék kultúrtörténeti krimi, de két géniusz barátságának története is. Mit gondol, felnőttként lehet barátságot kötni? Miben mások ezek a viszonyok a gyerekkorban kialakult kapcsolatoknál?
– Középkorúvá, majd időssé válva az örök barátságról szóló romantikus elképzelések finoman szólva is megkérdőjeleződnek. Egy ismerősöm praktikusan közelíti meg a kérdést: szerinte a barátság csak funkcióban létezik. Persze ebbe a nézőpontba beleférnek az érzelmi funkciók is. Attól tartok, ebben sok az igazság. A Királyi játék két szereplője rákényszerül, hogy egy csónakban evezzenek, és ez a kényszer egy idő után megszelídül, megnemesül. Az ő kapcsolatuk azt üzeni, felnőttkorban is kialakulhat igaz, őszinte barátság. De nem vagyok túl optimista abban a tekintetben, hogy ez a való életben túl gyakran megtörténik-e.

– Ön szokott sakkozni?
– Az általános iskola felső tagozata és a gimnázium első két éve nem tartozik a legsikeresebb időszakaim közé. Nagyon kevés jó emléket őrzök ebből az időszakból, a legfényesebb egy sakkversenyhez kötődik. Hatodikos vagy hetedikes lehettem, amikor az egyik osztálytársam papája, Alföldi László sakkmester ötven játszmás szimultánt tartott nekünk, gyerekeknek a Hernád úti Bokányi Dezső Általános Iskolában. Ketten tudtunk csak döntetlent elérni vele szemben, az egyik én voltam. Alföldi akkor dicséretképpen azt mondta nekem: „Nagyon ügyes fiú vagy!”. Ez a mondat évekig elkísért, erőt adott, bele tudtam kapaszkodni. A hetvenes években aztán, miután nem vettek fel a Színház- és Filmművészeti Egyetem rendező szakára, a sakk segített túlélni a kudarcot. Emlékszem, éveken keresztül egész délutánokat átsakkoztunk kollégáimmal az akkori munkahelyemen, a Mafilm Híradó- és Dokumentumfilm Stúdiójában.

– Az első regénye, a Hajnali láz azért született meg, mert akkor nem készülhetett belőle film, ugyanez játszódott le következő könyvénél, a Hét mocskos napnál is. Lát rá esélyt, hogy a Királyi játékból film készüljön most, amikor a történelmi filmek támogatása az egyik legfőbb célkitűzése a filmalap új vezetőségének?
– Hihetetlen, de a Királyi játék is forgatókönyv alapján készült. Sok-sok évvel ezelőtt született meg az a filmterv, amellyel még az Andy Vajna-féle Magyar Nemzeti Filmalapnál pályáztam. A fejlesztési stádiumon túljutott ugyan a könyv, de anyagi okokból végül nem készülhetett el a film. Ezt az elvetélt forgatókönyvet adaptáltam regénnyé, ami azonban csak nyomokban hasonlít az eredeti verzióra, hisz a műfajából adódóan is máshol vannak a hangsúlyai. Természetesen nem adtam fel a történet megfilmesítésének lehetőségét. Nehezíti a dolgot, hogy ez rettentően drága terv, ilyen típusú produkcióhoz makacsság, komoly elfogadási készség és sok szerencse szükségeltetik.

– A Hajnali láz óriási nemzetközi sikert futott be, mára közel 40 országban adták ki, idén nyáron pedig Dél-Koreában mutatta be a regényt. A sikeren túl mit jelent önnek, hogy holokauszttúlélő szülei szerelmének története ennyire megbabonázza az embereket?
–  Az, hogy ez a könyv Brazíliától Tajvanig, Koreától Kanadáig sikert aratott, a szüleim számára elégtétel. Megrendítő, hogy a mamám megérhette: a szenvedés, a borzalmak, amelyeken átment, a világ számos pontján sok-sok ezer embert megrendítettek. Sajnos édesapám már nem érhette meg mindezt.

– Szülei története új utat mutathatott a borzalmak feldolgozásában?
– Sokan elutasítják a holokausztirodalmat, mert úgy érzik, már sokat hallottak, láttak erről a korszakról, ráadásul mások szenvedése soha nem olyan fontos, mint a sajátunk. A Hajnali láz tulajdonképpen nem nevezhető holokausztregénynek, hiszen a történetben csupán rövid utalás van a hősök szörnyű múltjára. Néhány mondat. A história a háború, a holokauszt után kezdődik, és központjában az újrakezdés áll. A Hajnali láz azt üzeni, hogy a halál után igenis lehetséges az élet, és ez a megközelítés talán elfogadható azok számára is, akik úgy érzik, túl sokat beszélünk manapság a holokausztról.

– Hogy tapasztalta, mennyire ismerik külföldön a magyar irodalmat, mennyire van jelen a köztudatban?
– Az én tapasztalataim nem túl rózsás képet festenek. Akad egy-két író – Márai, Kosztolányi –, akinek a műveit a világ számos könyvesboltjának polcán felfedeztem. És abban a közegben, ahol én mozogtam, abban az irodalmat szerető mikrovilágban a kortárs magyar próza néhány alkotójáról tudnak, és nagyra tartják őket. De a szélesebb közönség számára a kevesek által beszélt magyar nyelv, úgy tűnik, átugorhatatlan akadály. Tudomásul kell venni, hogy a magyar egy zárványnyelv, csak fordítás után lehet megismerni, és sok múlik azon persze, hogy ezek milyen minőségűek.