Az íróként és festőként is ismert Péntek Orsolya első két regényében – Az Andalúz lányai és a Dorka könyve – elbeszélt családtörténetet a Hóesés Rómában című művel bővítette trilógiává.

Amint eljutunk a tudati fejlődés azon szintjére, amikor egy dologban az ellentét is képesek vagyunk meglátni, akkor már nem találjuk különösnek azt sem, hogy a Colosseumot néha belepi a hó – mondta Péntek Orsolya. Az író az első két regényében – Az Andalúz lányai és a Dorka könyve – elbeszélt családtörténetet a Hóesés Rómában című művel bővítette trilógiává. Az új kötet egy generációval hátrább lép, és a korábban megismert ikerpár, Eszter és Dorka édesanyjának és nagynénjének sorsát kíséri nyomon. Két élet, két város, és egy család széthullása az egymást váltó diktatúrák idején.

A könyv címében nyugtalanító ellentmondás feszül, amire a borító is ráerősít a behavazott Colosseum képével. Mi történik, ha Rómában havazni kezd?
A trilógiát záró regény egy kettős, széttartó fejlődéstörténet. Az egyik főhős, Borka Budapesten marad, férjével családot alapít, az élete azonban a semmibe fut, unokatestvére, Júlia disszidál, és bár a magánélete kudarc, szellemileg hatalmas utat jár be, gondolkodásában szabaddá válik. Amikor a 80-as években egy látogatás után visszatér Budapestről Rómába, találkozik egy idős emberrel, aki elmeséli neki, hogy milyen a római hóesés. A szándékom szerint ez a regény egyik kulcsjelenete, amikor Júlia a maga számára is váratlanul elkezd a dolgok mögé látni, majd lassan megtanulja azt is, hogy a mindenben rátalálhatunk saját ellentétére, így idővel a felszínes olvasat, a felszínes világmodell látszólagos ellentmondásai összhangba kerülnek. A Júlia szellemi felszabadulásához vezető utat szegélyező, amúgy a könyvben sehol sem idézett, csak néhány helyen megemlített buddhista szövegek legfőbb állítása a minden dologban rejlő üresség. Ha úgy érezzük, hogy Róma és a hóesés összeférhetetlen, akkor a sztereotípiáink szerint gondolkodunk. Amint azonban eljutunk a tudati fejlődés azon szintjére, amikor egy dologban az ellentét is képesek vagyunk meglátni, akkor már nem találjuk különösnek azt sem, hogy a Colosseumot nagy ritkán belepi a hó.     

A trilógia első két kötete egy ikerpár, Dorka és Eszter történetét meséli el. Az ikermotívum a harmadik regényben is megjelenik, még ha nem is a hagyományos formában. Mit jelent ez a folyamatos kettéosztottság?
Mint ahogy arról Hamvas Béla is több helyen ír – és természetesen mások is, de a magyar olvasó remek helyzetben van, hiszen Hamvasnak köszönhetően szinte az összes szellemi tradíció hozzáférhető magyarul, persze nem egyforma mélységben –, a világ ősállapota az egység. Ez így elég misztikusan hangzik, de leegyszerűsítve arról a léttapasztalatról van szó, amit minden kisgyerek megél, amikor még nem válik el a világ és az én. A szocializáció során a világ darabjaira hasad, megbomlik az egység. Az ikerség számomra ennek a meghasadtságnak az első lépését jelképezi. Az első két regény főhősei, Eszter és Dorka ketten adnak ki egy egészt. És bár a Hóesés Rómában főszereplői unokatestvérek, vagyis nem ikerpárról van szó, a két részre hasadtság az ő esetükben is nyilvánvaló. A trilógia ezen felül is az egység széthullásának a dokumentuma. És nem csak az egyén, de a család és a társadalom szintjén egyaránt. A regények egy magyar polgárcsalád – jobb híján nevezem így, mert aki olvasta a könyveket, tudja, hogy horvát, olasz, német és magyar – feldarabolódását mutatják be a szörnyűbbnél szörnyűbb diktatúrák idején.

Nehéz a valóságot elválasztani a fikciótól – fogalmazott a Hóesés Rómában kapcsán egy Margó fesztiválos beszélgetésen. Bár a trilógia a saját családja történetein alapszik, a regények mégis a képzelet szüleményei?
Kifejezetten prózát akartam írni. Nem az volt a célom, hogy a tényirodalom szabályaihoz ragaszkodva mindenben hiteles legyek, ezért a rendelkezésemre álló dokumentumokat szelektíven használtam fel. A valóság és a fikció arányát mindig a szöveg jelölte ki, a családi legendárium unalmas részeinél egyáltalán nem ragaszkodtam ahhoz, hogy minden úgy szerepeljen a regényben, ahogy az a valóságban történhetett. Máshol viszont szinte szóról szóra át tudtam venni kész szövegeket. A Dorka könyvének ostromfejezete például szinte egy az egyben a nagyapám 1944-45-ös naplója.

A történelem a szemtanúk, résztvevők, elbeszélők történeteiből épül fel a regényekben. Az alulnézetből elbeszélt események hitelesebb képet adnak?
Egy történész nagy totáljának éppúgy van létjogosultsága, mint az oral history módszerével rekonstruált személyes történelemnek. Az átlagember számára ugyanakkor valószínűleg a szemtanúk elbeszéléseiben jobban átélhetővé válik a történelem. A nagy összefüggéseket feltáró tanulmányok talán már a nyelvezetükkel is elriasztják, de ha elmeséljük neki, hogy mi a története a háznak, ahol lakik, máris közelebb kerül a múlt megismeréséhez. Magyarországon szerintem sajnos kevésbé ismert vagy elfogadott az oral history, mint módszer. Ezen felül a szocializmus évtizedei alatt a szellemtörténettel és a kultúrtörténettel is mostohán bánt a tudományos élet.  Pedig a történelmet nehéz megérteni anélkül, hogy feltárnánk, milyen volt az egyes korok szellemi, vallási és kulturális élete.

Júlia és Borka is az apjuk által kijelölt úton haladnak, mintha nem lehetne kitörni a családi mintákból. Mindenki a családja sorsát éli tovább?
Az ember semmiképpen sem determinált, egy közép-európai polgári család története azonban gyakorlatilag mégis sok szempontból meghatározott. A legtöbbeknek azok közül, akiket üldöztek 1945 előtt, és/vagy 1945 és 1990 között osztályidegenek voltak, minden rendszer behatárolta a lehetőségeit. A rendszerváltáskor pedig megint eleve vesztes helyzetből indultak. Nem ők voltak, akik privatizáltak, ők azok voltak, akiket utcára tettek az állami vállalatoktól – gyakorlatilag ugye majdnem minden munkahely állami volt –, ami tragikus hatással volt a szegénységben, sok szempontból kilátástalanul felnövekvő gyerekeikre is, így a családok egy részében három generáción keresztül termelte magát újjá a társadalmi igazságtalanság.

Egy interjúban úgy fogalmazott, hogy elsősorban festőnek tartja magát, aki néha ír. Milyen hatással van a festészet a prózájára?
Festeni olajjal vászonra, írni tintával papírra lehet, a látásmódomra azonban mindenképpen hatással van a festés. Elsősorban képekben látom a világot. Sosem jutott eszembe, hogy fogalmi szinten tervezzek meg egy regényt, imagináció alapján írok. Képeket, jeleneteket látok magam előtt, és ezt fordítom le a szövegre. Nem véletlen, hogy filmforgatókönyvet előbb írtam, mint prózát.

Mindhárom regény nők sorsát követi nyomon, ennek kapcsán óhatatlanul is felmerül a női irodalom címkéje, amelyet előszeretettel ragasztanak rá a nők által írt, női témájú művekre. Indokolt ez a kategória?
Egy szöveg vagy jó, vagy rossz, a többi kategória értelmezhetetlen konstrukció számomra. Női világlátásról beszélhetünk ugyan, hiszen a női világmodell érvényesülhet a prózában, de nem hiszem, hogy ettől olyan specifikussá válna a szöveg, hogy elkülöníthető lenne a férfiak által írt művektől. A különbségek persze nyilvánvalók, hiszen egy férfi nehezen tudná megírni mondjuk egy szülés történetét, mert biológiailag képtelen rá, hogy végigélje azt. A világtapasztalásnak egyes részei a biológiai-szociokulturális meghatározottság miatt hitelesebbek egy nő szemszögéből, sőt, ha szigorú vagyok, csak egy nő szemszögéből hitelesek – mint ahogy más tapasztalatok csak egy férfitól azok – ám amint a tapasztalat irodalommá válik, elveszíti a nemi jellegét. A probléma az, hogy a férfiakra optimalizált irodalmi közélet meghatározó hangadói – ez amúgy a világban a szemünk előtt alakul át összirodalmi közéletté, lásd a Ferrante-lázat, Margaret Atwoodot, Sara Collins Costa-díját vagy a Sally Rooney-jelenséget – még mindig ott tartanak, hogy az, amiről egy nő ír, eleve nem érdekes. Eleve nem irodalom. Egy nő világmodellje meg eleve nem érvényes. Na, így nehéz. Legalábbis Magyarországon.

– A regények többnemzetiségű családjában a nyelvek is folyamatosan keverednek. Ezt a soknyelvű közeget hogyan tudta megjeleníteni a szövegben?
Egy többnemzetiségű családban a nyelvek úgy keverednek össze, hogy azt legfeljebb egy kísérleti regényben lehetne reprodukálni. Egy banális példa jut eszembe ennek kapcsán. Legutóbb Horvátországból hazatérve hoztam magammal egy horvát vitaminport, amit vízben kel feloldani, és ahogy elkezdtem keresni a kanalat, hogy elkeverjem, csak horvátul jutott eszembe a kanál. De amikor később a leveshez vettem elő a kanalat, már magyarul kerestem. Apróságnak tűnik, de ez a keveredés a többnyelvű közeg természetes velejárója, amit legfeljebb felvillantani lehet egy regényben.