Új könyve apropóján Kadarkai Endrével beszélgettünk a tévé és a rádió jövőjéről, az interjúalanyokból való felkészülésről és arról, meddig készít még beszélgetőműsorokat.
Nemrég jelent meg a Helikon Kiadónál Kadarkai Endre Világtalálkozó című könyve, amelyben a Klubrádión futó, azonos című műsorának beszélgetései olvashatóak. Ha valaki nem ismerné: a Világtalálkozóban a műsorvezető két, első pillantásra talán össze nem illő, egymással „nem kompatibilis” emberrel beszélget. De vajon nem tartott-e attól, hogy az eredetileg rádióban hallható adások írásban kevésbé működnek majd?
„Bennem is volt némi félelem azzal kapcsolatban, hogy a személyesen átélt pillanatok, a mimika, a gesztusok, az élő beszéd hangsúlyai átültethetők-e írott formába. Hogy vajon azok a sokszor mély és megrendítő, bensőséges vallomások, amelyek az élő adásban születnek, visszaadhatóak-e leírva. De sikerült, köszönhetően a szöveget gondozó, kiváló szakembereknek: ők azok, akik stilárisan remekül, élvezhető módon ültették át az elhangzott beszélgetéseket könyv formájába.”
Az 1985-ben Révkomáromban született riporter szeret mindent, ami beszédközpontú, jelenjen meg egy interjú papíron, rádióban, televízióban vagy éppen Youtube-on. A legjobban mégis az élőbeszéd hangulatáért rajong. „Ennek hasonlíthatatlan varázsa van – mondja.
„Amikor leülök valakivel beszélgetni, ott létrejön egy áramkör, és nekem az a dolgom, hogy figyeljem a beszélgetőpartnerem reakcióit, bizalmat teremtsek, és létrejöjjön az az atmoszféra, amely elengedhetetlen egy jóízű beszélgetéshez.”
Kadarkai Endre szerint a Youtube és más internetes felületek tíz év múlva még meghatározóbb platformok lesznek a médiában, azon belül pedig abban a műfajban, amit ő képvisel. „Abban sem vagyok biztos, tíz-húsz év múlva lesznek-e még tévék; kívánom persze, hogy legyenek, mert a tévé nagyon fontos médium – véli. – Viszont azt látni kell, hogy nagyon áttevődött a figyelem, a fiatalok már szinte kizárólag online fogyasztanak tartalmakat, ezért a Youtube és társai sok műsor keltetője lesz a jövőben.”
A rádiózást azonban továbbra is egészen egyedülálló platformnak tartja. „Világéletemben vágytam a rádiózásra, mert a rádióstúdió egyedi és fantasztikus hely. Ahol kép is van – televízióban, online felületen –, ott a jelenlétemmel, a testbeszédemmel is befolyásolhatom a nézőt, ám a rádióban kizárólag a hangommal vagyok jelen. Tiszta helyzet: ott ül egy ember, vele szemben egy vagy két vendég, és a hangokból kell létrejönnie valami érdekesnek, az említett áramkörnek. Borzasztó nehéz, egyben csodálatos feladat.”
A Világtalálkozóban a műsorvezető mindig olyanokat ültet le beszélgetni, akik első ránézésre nem nagyon illenek össze (gondoljunk például a könyvben is szereplő Csányi Vilmos-Ganxsta Zolee kettősre), de vajon ő tudja, hogy működik-e majd a műsor?
„Nincs itt mágia – feleli Kadarkai Endre. – Előzőleg nagyon sokat agyalok azon, hogy kiket ültetek be a stúdióba. A vendégek kiválasztásakor az intuitív készségemre hagyatkozom: adottak a karakterek, és spekulálok, mely két ember beszélgetéséből sülhet ki valami egyedi. Ez nyilván valahol vakrepülés – előre biztosra venni a kölcsönhatást, épp ezért izgalmas feladat.”
A riporter elmondja, hogy a korábbi hasonló műsorok – vagyis amikor, mint a Világtalálkozóban, több vendéggel beszélgetett egy riporter – másképp zajlottak: mindig volt előttük idő egy kis ismerkedésre, beszélgetésre, egymásra hangolódásra. „Ilyenkor a vendég máshogy ül be a stúdióba, mint nálam, ahol kevésszer fordul elő, hogy öt percnél többet társalognának előtte – mondja Kadarkai Endre.
„Megjönnek, bemutatkoznak, és már indul is a felvétel. Épp ezért sokszor előfordul, hogy én is csak a tizenötödik perc táján érzékelem, most már működik a dolog, a meghívottak kezdenek fesztelenné válni, már egymásra mernek nézni… Addig ez nekem is izgalom, hogy jól alakul-e a dolog.”
Ebben, árulja el a műsorvezető, azért lehet rutint szerezni. A maga részéről azokat a helyzeteket szereti, amikor két totálisan más ember ül egymással szemben, olyanok, akik egyébként nem találkoznának egymással. Vagy pedig amikor a két vendég akár ismerhetné is egymást, de mindkettő nagyon erős, nagydumás személyiség. „Ilyenkor én is nagyon kíváncsi vagyok, mi jön ki a dologból, mi lesz a szintézise a két egyéniség „összeeresztésének”. És akkor vagyok igazán jó, amikor van tétje a dolognak, és meg kell küzdeni azért, hogy sikerüljön a beszélgetés.”
Feltűnő, hogy Kadarkai Endre nagyon felkészül az alanyaiból egy-egy műsor előtt. „Igen, ez régi jó szokásom – mondja. – Mindig alaposan felkészülök. Van, aki hisz abban, hogy fogjuk magunkat, beülünk, és spontán alakul minden; sőt, sokan úgy gondolják, kifejezetten jó, ha az embert nem béklyózza a háttértudás. Ezzel nem értek egyet, vagy legalábbis képtelen lennék úgy leülni, hogy ne készültem volna fel a másikból. Lehet, hogy csak tíz százalékot kell majd felhasználni belőle, de az bizonyos helyzetekben elengedhetetlen. Régen talán túlzásba is vittem a felkészülést, de még ma is hatalmas interjúgyűjteményem van – az, ami ilyen témában fellelhető, jórészt megvan a könyvtáramban. Ezenkívül pedig kutakodom.”
A riporter ezután kezd el spekulálni, mennyire illik össze két adott ember. „Például ha feltűnik az adatgyűjtés közben, hogy valaki egy rövid ideig kiesett egy picit a pixisből, a partnere pedig régóta nem írt új dalt, vagyis mindkettejüknek volt egy hosszú ideig tartó üres időszaka, az már jó kapocs lehet – avat be a műsor-előkészítés titkaiba Kadarkai Endre.
– Apróságnak tűnik, de ha elmarad a kutatás, ezekre soha nem jönnék rá. Azt szoktam mondani, hogy az interjú minősége 70 százalékban a párválasztáson múlik. Persze sokkal egyszerűbben is lehetne, mondjuk, hogy adott egy morózus, nagy intellektusú tudós ember, adná magát, hogy mellé ültetek egy csacska, cserfes, csupa élet fiatal színésznőt – ez a formai logikusan következhetne, és bevallom, nagy ritkán én is élek ezzel a módszerrel, de sokkal jobb műsorok jönnek ki a bonyolultabb, kevésbé evidens helyzetekből.”
Vitray Tamás, Friderikusz Sándor, Vámos Miklós – Magyarországon szép hagyománya van a műfajnak, amelynek ma talán Kadarkai Endre a legsikeresebb és legfelkészültebb képviselője. „Igen, a felsoroltak mind hatottak rám, ahogy Bárdos András, Szilágyi János, Fiala János vagy Baló György is – mondja a műsorvezető. – Én ezeket az embereket már gyerekkoromban ájultan figyeltem, kinyomtattam mindent, ami hozzáférhető volt tőlük, kijegyzeteltem őket magamnak.
Igyekeztem kitalálni, mi miért történt úgy egy-egy beszélgetésben, ahogy, miért ezt kérdezi a riporter, miért úgy reagál. És loptam tőlük rengeteget, amit nem szégyellek, mert épp Bárdos András mondta egyszer, hogy ők is loptak egymástól, és ez a mesterség 95 százalékban megtanulható, összeszedhető, onnantól az a kérdés, hogy a maradék 5 százalék megvan-e valakiben.”
Nem szokványos, vetjük fel, hogy egy tizenéves gyerek nagy riporterek mesterfogásait gyűjti. „Én már nagyon korán tudtam, hogy újságíró szeretnék lenni, és hogy beszélgetni akarok – árulja el a riporter. – Egy darabig kacérkodtam a színészettel is, de rájöttem, hogy ahhoz túl szemérmes vagyok. A Friderikusz-show-ra, amelyeket hat-hét éves koromban láttam, határozottan emlékszem, és már az 1990-es évek közepén nem hagytam volna ki egyetlen Kepes-műsort sem.”
Az ember azt gondolná, hogy aki hivatásból ennyire kíváncsi, az a való életben is az. Ám kiderül, hogy ez nem egészen van így: Kadarkai Endre, mint mondja, bár kíváncsi ember, a hétköznapokban nem kíváncsibb az átlagnál. „Karinthynak van egy kis története: összefut az utcán egy bankárral, mire az karon ragadja, és kapacitálni kezdi, hogy olyan szellemes ember, mondjon már egy viccet. Mire Karinthy azt feleli, mondok, de maga most ad nekem kölcsön?
Az sem úgy van, hogy a riporter állandóan kérdez; ugyanolyan társalgó az életben, mint bárki más, sokszor akar beszélgetni, sokszor meg nem. Nem szeretem, amikor valakire ráragad a riporteri póz, és úgy beszélget mindenkivel, mintha épp interjút készítene vele.”
A Világtalálkozó szerzőjének, mint elárulja, interjúálma nincs – van, akit még szeretne beszélgetésre bírni, de hogy kit, azt babonából nem mondja meg. Egyébként pedig lassan „körbeér” az interjúalanyokkal, ami, mint mondja, nem baj, de ahhoz, hogy ne váljék unalmassá, mindig jár az esze az újabb és újabb műsortípusokon.
„Pont a héten jutott eszembe egy újabb formátum, azt hiszem, hogy ha egyszer véget ér a Világtalálkozó, vagy a másik műsorom, a Szavak nélkül, ez bármelyiknek méltó folytatása lehet.”
