Vajon miért fontos, hogy az autónkban legyen mindig macskaalom? Igaz, végül erre a kérdésre nem kapunk egyértelmű választ, Fiala Borcsa azonban minden másról őszintén mesél a vele készült interjúban.
Valahol azt nyilatkoztad az önazonosságról: a cél az, hogy önmagunk jobb verziójára hasonlítsunk. Annak az ideális képnek a megvalósítására kéne törekedni, amilyennek látni szeretnénk magunkat. Milyen a te ideális képed magadról?
Válaszolok is a kérdésre, meg nem is, mert lett egy új hitvallásom: a Spread The Love, azaz áraszd a szeretetet! Másfél éve, szülés utáni depresszióban meghalt a húgom, és a gyászfolyamatban ez az életszemlélet hozott némi megnyugvást. Addig is próbáltam odafigyelni arra, hogy minél több pozitív visszajelzést adjak a környezetemnek, igyekeztem ezeket nem belül tartani, de azóta szinte öntöm magamból. Legyen ez egy olyan apróság, minthogy megdicsérek egy kutyát sétáltató bácsit, milyen kedves, engedelmes a kutyája.
Nem egyszerű most tovább lépni, de a hangodból, a lényedből még ilyen súlyos trauma elbeszélésekor is kiegyensúlyozottság, jókedv árad. Mesélj egy kicsit a kezdetekről: mindig is alapvető volt az írás szeretete, tágabb értelemben a kommunikáció? Gondolom, sosem voltál befelé forduló, zárkózott gyerek…
Anyukám azt mondta, hogy kislány koromban, amikor reggel kinyílt a szemem, kinyílt a szám is. Ez azóta is így van. Egyetlen történetet sem tudok két mondatban elmondani, és igen, folyton kommunikálok, az életem része a nonstop szófosás. A Balatoni nyomozás című gyerekkönyvemben Hiszti Kriszti karaktere is innen jön, akit a szülei a nagyothalló nagymamához küldenek el vakációzni, hogy végre legyen egy kis nyugtuk.
Sokan az első könyvüket traumáik feldolgozásából írják, egyre több (női) szerző van, aki bloggerként kezdte, megosztott valamilyen sorsfordító, akár fájdalmas, nehéz emléket, életszakaszt, és abból nőtt ki az első könyv, aztán egy másik. Nálad mi volt a kiinduló pont?
A két kisebb húgom 11 és 12 évvel fiatalabbak, rengeteget meséltem nekik, többnyire fejből. Ma is felemlegetik néha, milyen beteg történeteket találtam ki. Volt például a mese Arankáról, a kislányról és Zoltánról, a légyről, akik testet cserélnek, ám az Arankából lett légy hamar elpusztul. Amúgy nem voltak zsengéim, nincsenek fennmaradt iskoláskori írások. Naplót viszont vezettem, és szerencsére nem dobtam ki, mert amikor írtam a Szerinted? című könyvemet, elővettem, hogy újra kapcsolatot tudjak teremteni a kamasz-énemmel. Írni egyébként mindig szerettem, az első fontos állomás az volt, amikor a Facebookon elkezdtem megosztani az anyasággal kapcsolatos sztorijaimat.
Az első, ami nagyot durrant, a sóliszt-gyurmázásról szólt. Viccesen megírtam, mennyi bruttó és nettó időbe telik egy gyerek szórakoztatása és utána a takarítás. Aztán valaki megkérdezte, miért nem írok blogot, ebből született az Egy cirkuszigazgató mindennapjai. Hetente kétszer megírtam a velem történt, néha abszurd dolgokat, humorral próbáltam átfordítani az engem ért negatív eseményeket pozitívvá. Aztán a blogírás abbamaradt, egyrészt mert kinőttem, másrészt, mert nem maradt rá elég időm.
Közben a gyerekeim is felnőttek – már 17 és 19 évesek –, és rosszul vannak tőle, hogy kitárgyalom a családi történeteinket. Akkoriban egyébként még angolt tanítottam, később kezdtem el egy online magazinnál dolgozni, ahol tulajdonképpen egyedüli munkatársként írtam, de jött egy létszámleépítés, és kirúgtak… Egy újságíró ismerősöm ajánlotta a WMN-t.
Emlékszem a próbacikkre, ami arról szólt, mi mindent cipel egy nő a táskájában, ha elindul a család valahová. Belerak ezt-azt a férj, és persze a gyerekek cuccai is mind bekerülnek. D. Tóth Kriszta másnap felhívott, így kezdődött a pályafutásom a WMN-nél.
Baromira bejött a környezet, a társaság, hazataláltam. Úgy éreztem, olyan vagyok, mint a puzzledarab, ami éppen beleillik a neki kiszabott lyukba, pont tökéletes. Hálás vagyok, mert tanulni és fejlődni szeretnék, és a saját szakmai fejlődésem az újságéval szinte egyidős. A WMN március 8-án lesz hétéves.
Írsz kamaszoknak és felnőtteknek is, viszonylag ritka, ha valakinek mindkettő megy. Nemrég jelent meg a legújabb ifjúsági regényed, a Kalandok az erdő mélyén és a felnőtteknek szóló – mondjuk úgy –, ötperces novellákból álló Vele tűrök, vele szenvedek. Mi dönti el, hogy ifjúsági regény készül vagy más?
Párhuzamosan futnak a könyvötletek a fejemben, és van, amihez évekig gyűjtöm a muníciót. Ilyen az utolsó novelláskötetem, de a Drill című regény sem íródott volna meg, ha a mai napig boldog házasságban élnék. Annak ellenére, hogy nem önéletrajzi mű, a feleség fájdalma, illetve a férj elvágyódása is az én érzéseim is. Az ifjúsági könyvek pedig a bennem levő homo ludensből táplálkoznak. Szeretem, hogy ebben a műfajban az embernek nem kell annyira komolyan vennie magát.
Ezek a regények játszótérként szolgálnak, a játékos énemből indulnak ki. Már a kiadónál van az Éjjeli rém a Bodrogközben munkacímen futó kötet, amiben egy nagypapa afféle túlélőtanfolyamra viszi a fiúunokáját, sok praktikus dolgot megtanít neki, például, hogy miért fontos, hogy legyen mindig macskaalom az autóban. Persze ebben is lesz bűnügyi szál. És nemrég kezdtem el egy új könyvön dolgozni, ami horror-fantasy. Egyszerre szól mindkét korosztályhoz, amolyan kamaszkor metafora lesz, egy felnövésregény.
Nem tudom, mikor kelsz, hogy a napjaidba beleférjen az aktuális könyved írása, a WMN főszerkesztése, Az élet sava Borcsa konyhájának felvételei, miközben van két gyereked. Miből merítesz erőt?
Mindent, amit csinálok, nagyon-nagyon szeretem: imádom a főzést, a forgatásokat, az újságírást. Életem szerelme az írás. Próbálom úgy strukturálni az életemet, hogy mindent meg tudjak valósítani, és ha nagyon kompaktan rakom össze a napjaimat, akkor belefér. Hogy a kérdés első felére is válaszoljak, ötkor kelek. Igaz, este 10 körül igyekszem lefeküdni aludni.
És ami inspirál: a falamon van egy bekeretezett kép. Az általános iskolai tanító nénim írt hajdanán egy üzenetet az ellenőrző könyvembe, ami arról szól, milyen választékos a szókincsem, színesen, jól mesélek, és, hogy szeretek beszélni…
Ezt a dédnagymamám kimásolta és a szemüvegtokjában hordta. A halála után a nagymamám megtalálta, rákasíroztatta egy vastag lapra és bekereteztette nekem. Ez a bizonyíték, hogy már hatévesen sem tudtam befogni a számat.
A másik nagy szerelmed a főzés. Ezt az anyaság hozta?
Sokkal hamarabb elkezdtem, minthogy gyerekeim lettek volna. Nagyon szeretek ugyanis enni, az én szeretetnyelvem az etetés, ami a főzésből, a gondoskodásból jön. Onnan lehet tudni, hogy megkedveltem valakit, hogy meghívom magamhoz, és főzök neki valami finomat. Egy dolgot utálok: amikor lefotózom, amit főztem és kiteszem az oldalamra, sokszor harmincas felnőttek írnak rám, hogy: „légyszi, fogadj örökbe!” Csakhogy ettől én olyan végtelenül öregnek érzem magam!
Mi a kedvenc ételed?
Jaj, rengeteg minden, olyan ez, mint kedvenc könyvet választani. Kérdezd inkább úgy, hogy mit ennék a halálsoron, ha az utolsó vacsorámra kerülne sor. Hatalmas sajttálat kérnék bagettel, meg egy üveg szicíliai vörösbort.
Szakácskönyvet mikor írsz?
Ajánlgatom magam már a kiadónak, van ugyanis az Instán egy sorozatom, azt jó lenne könyvformában látni. Kajafotó és recept lenne az egyik oldalon, a másikon egy rövid írás. Nagy küzdelem ez nekem, aki minden történetet a kályhánál kezd, hogy egy rövid poszt erejéig minden mondandómat belesűrítsem. Mindenesetre tök jó gyakorlat arra, hogyan tudok egy történetet tömöríteni. Évek óta írom a gasztro egyperceseket, szuper lenne kézbe fogni ezeket.
Kiemelt kép: Kerepeczki Anna
